A mese mise. A lélek eledele. Mi magyarok különösen gazdag mesekinccsel bírunk. Tündérmeséink gyönyörű hitregék. (Lásd a Könyvek… kategóriára kattintva: Aranymadár, Gyöngyhimnusz, Csodaszarvas.) Nemcsak (sőt, elsősorban nem) gyerekek, hanem minden korosztály számára hordoznak fontos üzeneteket. Korunk egyik biztató jelenségének tartom a meseelemzések megszaporodását. Ezen az oldalon néhány általam írt vagy olvasott és különösen fontosnak tartott meseelemzést mutatok be (amennyiben lehetőségem s időm van, hisz a téma kimeríthetetlen).
A fent látható képek életem nagy “meseélményeihez” kötődnek. A gyerekek még ma is, “modern” mesékhez szokott korunkban is, ámulattal csüggnek a mesemondón, a meseföldolgozást előadón. És sokuk szerencsére még pontosan érzi és tudja, hogy minden tündérmese valóság, s rendkívüli szépséggel és pontossággal vall az ember küldetéséről.
ARANYMADÁR
Bölcseleti hagyatékunk, a népmese
(Előadás-vázlat; Készítettem 2010 Kikelet havában.
Elhangzott: Pécs, 2010. március 29.)
Előadásunk – írásunk – elején tiszteletünket fejezzük ki a szent tudás hagyományát fenntartóknak.
Tisztelet az emberiség tudati tisztulásán munkálkodóknak.
Tisztelet mesegyűjtőinknek, mesekutatóinknak. Külön tisztelet Berze Nagy Jánosnak, ki 1924 és 1946 között Pécsett élt és munkálkodott.
Tisztelet Magyar Adorjánnak, ki Ősműveltség című munkájában közli Az Aranymadár című mesét. Pannon ősnépünk köréből valónak tartja; vallásbölcseleti, hitregei elemeit szorgos kutatómunkával gyűjtötte össze, és ihletett lelke sugallatai segítségével formálta meg.
Tisztelet a talán legismertebb meseföldolgozónak, Benedek Eleknek. Magyar Adorján Aranymadarát az általa közölt, A pelikánmadár című mesével vetjük össze. Reméljük, tanulságosan.
I.
Ha népmesét idézünk, látszólag a múltba fordulunk. Hiszen bármennyire is sok szép és nagyon okos népmeseelemzés született az utóbbi évtizedekben azt látnunk kell, hogy olvasni kevesen olvassák már a mesét. Mesélni pedig még kevesebben szoktak. Előadásunk egyik célja épp az, hogy vágyat keltsünk „mesélő közösségek” életre hívására. A mese ezen közösségekben megelevenedve hidat képezhetne a múlt bölcsessége és jelenünk között. Ha jelenünk részévé emeljük a tündérmesét, szinte észrevétlen ösztönözhet bennünket átélésre, egyfajta tudati változásra. Nagyon egyetértünk Chögyam Trungpa buddhista tanítóval: „A múlt tisztelete önmagában nem fogja a világ kérdéseit megoldani. … A jelen pillanat átélése az a híd, amely a múlt bölcsességét jelenünkkel összeköti. Ha értékeled egy festmény, zenedarab, vagy irodalmi mű szépségét, attól függetlenül, hogy az mikor készült, most értékeled… Mindig most van.” (Titkos tanítások… 35. o)
Az örök jelen, a most fényébe kívánjuk tehát állítani a tündérmesét, azon belül is elsősorban a hősmesét. Szükség van erre korunk valóságában?- kérdezhetik. Igen. Végtelenül nagy jelentősége lehet egyéni és közösségi életünkben egyaránt. Hisz a mese átélése egy magasztos szertartás, mint ezt hangalaki párja, a „mise” szó is jelzi. Bepillantást ad az egyetemes törvényekbe épp úgy, mint testi-lelki sérüléseink okaiba. Feloldja a végletesen elkülönült én magányát, hisz felismerteti vele helyét a világegyetemben. Erősíti belső szabadságát úgy, hogy közben részecske szerepére is fényt vetít. Megérteti, miért kell a résznek az egészért küzdeni, s épp ezen önfeláldozása árán hogyan érheti el, hogy eggyé váljon az egésszel. A mese kézzelfoghatóan bizonyítja a hermészi tételt: „ahogy fent, úgy lent; ahogy kinn, úgy benn”. A mese színtere ugyanis a mi benső világunk. Jellegzetes hősei nem a képzelet szülöttei. A mi tudati állapotaink tükröződnek bennük. A mese cselekménye tehát szertartások sorozata, melyek bennünk és általunk mennek végbe. Nevezhetjük e folyamatot „megvilágosodásnak” is: zavaros tudati tényezőink megfényesedésének. Ezért beszélünk a mese kapcsán „bölcseleti hagyatékról”. Csöpel láma erről így ír Titkos tanítások magyar mesékben című könyvében: „Meséink többsége sosem szólt gyermekeknek, tudjuk, hogy hallgatóságuk felnőttekből állt, és elmondásuk szinte szent szertartásosság keretében történt, ami méltó is volt az alkalomhoz, ha meggondoljuk, hogy a mesék ősi hagyományunk legféltettebb kincseit, mélységes és szent szellemi tanításait tartalmazzák.” (i. m. 24.o)
Hasonló következtetésekre jutott sok évtizeddel ezelőtt Magyar Adorján is. Tündérmeséinkben hitregei, vallásbölcseleti emlékeket látott. Ősnépünk vallását a lelkiismeret vallásának nevezte. Jelképei az aranymadár, aranytükör és maga a tükröződés jelensége. Ahogy a tükör külső megjelenésünk minden apró részletére ráirányíthatja figyelmünket, úgy segíthet a lélek-ismeret gyakorlása, a bensőnkbe nézés, felismerni a bennünk élő magasabb rendű létezőt. Erről így ír: „A lelkiismeret nem más, mint a lélek és az önmagam fogalmak egyesülése, ami egy Másik én gondolatát hozza létre, amely másik én, mivel testnélküli, tisztán szellemi valami: tehát fennköltebb, nemesebb, istenibb; tehát jobb is, mint a testi én.” (A lelkiismeret aranytükre, 12.o) Testi énünk burkában tehát egy Másik is él. Egy „isteni szikra” – ahogy szintén nevezte a szerző. Ezért a Másikért folyik a küzdelem a hősmesékben. Ezt a másikat kell önzetlenül szolgálni. Őt kell megmenteni, fölébreszteni halálos álmából, vagy épp őt kell a mese folyamán visszavezetni valaha volt, magasztos állapotába: a helyreállított királyságba, a Fénybirodalomba.
Példamesénkben az eredeti birodalom magasztosságát a következő képek jelképezik: az Aranymadár, a Világ Zengő Aranynyárfája, a Világ Fényes Ezüsttava és a mindennek keretet adó Rózsakert. Itt indul a történet, ahol a kert uraként a tiszta, ép, még nem rongált tudatú eredeti ember áll előttünk a király képében. Lelkületének ragyogó tiszta ezüstje (az ezüst tó) képes tükrözni a szellemi Nap fényét. Életfája tiszta arany; tudatcsatornája tehát nyitva áll a világosság előtt, benne a szellemlélek bárkája ring. A tudat valamennyi képessége tündököl a fa tetején, és hangot kap az Aranymadár énekében. Ezzel a teljesség képpel indul a mű, bizonyítva, hogy „a rend a világ lényege… Minden világnak megvan a maga rendje, mely törvényszerűen tökéletes összhangban van a nagy egésszel, hogy a mindent összekapcsoló törvény ne zavartasson meg. …Minden világ egy folyamat kifejezése, melynek teljesülnie kell.” (Az egyiptomi ős-Gnózis, 197.o)
Hallgassuk meg tehát a mesébe írt folyamatot! Részben azért, hogy az eddig elmondottak is bizonyságot nyerjenek; másrészt, hogy elindíthassa a meseszöveg azt a tudatáramlást, melynek segítségével ráismerhetünk a mi bensőnkben is megnyilvánuló folyamatokra. Az Aranymadár két utat mutat be. Először a királyfi útját ábrázolja. Ezt hallgatjuk tehát először; rövidített formában, de a legfontosabb mozzanatokat megtartva.
(Vetített képes előadása a mese 1. felének ; de lehetséges csupán hangfelvétel vagy élő előadás is.)
II.
Csodálatos rendezettséget tükröző mese-bevezetőnkben megismertünk tehát egy „égi kertet”. Hangsúlyosan jelen van benne a négy elem a maga eredeti tisztaságában. És KeRT-je; azaz KeReTe, KöRe KöZe-pén ott a KiRáLy – a KeRáL . Fontos eligazítást kapunk a kezdeti állapotokról nyelvünk bölcsességén keresztül is. A Ker-, Kör szógyök a teljességre utal. Ez az alapja a király szónak is. A király, a magasabb rendű tudatosság, azonos minőséget képvisel a paradicsomi állapotokat tükröző kerttel. Ez a magasabb rendű tudatosságot képviselő lény felidézője lehet a bennünk élő „Másiknak”, a szellemi tényezőnek. Bár ebben a kezdő pillanatban még semmi elválasztottságot sem érzékelünk. Egység van, így tehát még nincs is Egyik és Másik: nincs „külső én” és „belső én”. A kezdeti harmóniát a következő cselekménymozzanat zavarja meg: álnok kereskedők ellopják az Aranymadarat.
Ez az a válságpont, mely elindítja a mesefolyamot. Hisz rögtön csorbát szenved az aRáNy, hiányzik már az eRéNy … S itt újra fel kell figyelnünk a szavak hangalakba zárt bölcsességére. Pl. a kereskedő szógyöke is a „KöR; KeR”. Mondhatnánk akár így is: KöRöS – KöD! Mi történik, ha arányt tévesztünk, ha eltűnik életünkből az erény és köröskörül betakar bennünket a köd? Akkor „elködösül” a látásunk, a tudatunk. A kép a tudati hanyatlás képe. A Király birodalma egy alacsonyabb létsíkra zuhan.
Minden ősi bölcseleti rendszer tud erről a zuhanásról, ha más és más módon közelít is hozzá. (A téma kifejtése hosszú lenne.) A zuhanás okául a mese a madár elrablását nevezi meg, s ezen jelképen keresztül kifejezi a szerző a Fénytől, az Atyai minőségtől, a Lelkiismeret szavától történő elválást. A leszakadást a szellemi élettérről. (A madár szó is nagyon fontos számunkra, ha meggondoljuk, hogy minket, magyarokat ma is hívnak – hangalaki megfelelőt ejtve – madarnak, pl. délszlávok. A Mada, Máta, Mád helységneveink pedig a szó eredeti jelentését idézve: föld, mező, ország, hegy. Lásd. Dr. Bobula Ida művei) A zuhanás eredménye: szomorúság, betegségek, háborúságok, halál. Mindez sok szinten értelmezhető: galaxisunk, napkozmoszunk, Földünk, nemzetünk és egyéni, mikrokozmikus létünk, személyes kis világunk síkján is. Hisz „ahogy fenn, úgy lenn…” Minden ősi bölcseleti rendszer tud pl. kozmikus napokról, világhónapokról, precessziós nagy évről, mely egy kb. 26 ezer éves ciklus…stb. Bennük ritmusosan váltják egymást az elsötétülő és fényteljesebb időszakok. Ha mesénket ezen a nyomvonalon folytatva fejtenénk tovább, nagyon gazdag csillagmítoszi (asztrál mítoszi) motívumkincsre lelnénk. Mi azonban most a belső útról, a mikrokozmikus történetről folytatjuk elmélkedésünket.
A tudati zuhanás megrázó képei közepette is maradt remény. Ugyanis a király nem zuhan a teljes tudati elsötétülés szintjére. Ő nem feledi az Aranymadarat. Tudata emlékező tudat. „Tudatában van, hogy személyiségének hiányzik egy része.” (Lásd még: A tudat hét állapota, Pentagram, 1994. január, 3.o) Tudja, hogy az elveszettet semmi sem pótolhatja, vissza kell hát szereznie. Ezért indul útnak, azaz alakváltozata, a királyfi indul a madár keresésére. Rálép tehát a belső ösvényre! Szolgálni fog. Szolgálni fogja azt a belső hangot, mely még megmaradt az Aranymadárból. Sokan és sokféleképpen nevezték ezt a hangot. Magyar Adorján a lelkiismeret szavának mondta, Az arany szabályok könyve „a csend hangjának” , a Bhagavad Gíta pedig így tanít: „Én vagyok a Felső lélek, a minden lélek szívében elhelyezkedő irányító.” (Az édes abszolút…115.o) Ez él és hat a királyfi szívében is,, és elindul, hogy visszahódítsa a Fénybirodalmat.
Ezoterikus szóhasználattal élve így mondanánk: elindul a „megvilágosodás” útján. Nem rossz ez a megnevezés, hisz a világosság, a Fény fogalom tudja leginkább kifejezni az elkezdődő üdvtörténeti, üdvözülési folyamatot. De ha ezt valami természetes észképességbeli gazdagodásnak, kiteljesedésnek fogjuk fel, tévedünk. A megvilágosodás a már voltra és újra hatásossá tehetőre, és nem a „bukott” világból származóra vonatkozik. Azt kell újra uralomra segíteni. Hisz „senki sem ment fel a mennybe, hanem ha az, aki a mennyből szállott alá” – mondja a János evangélium (3. 13). Akiben megszólal a Hang, megjelenik a késztetés, az aztán bejár hetedhét országot is, hogy célját elérje.
Önmegismerő útja során a királyfi tudata minden kis kamrácskájába betekint; mind a 7 tudatközpontot megvizsgálja, de nem kap felvilágosítást. Megjegyzendő, hogy ami a belső ösvényen történik, gyakorta a megvilágosodást kereső külső életében is megnyilvánul: utazgat, szent helyeket keres fel, hajtja a megismerés vágya. Így jut el, mint mesehősünk, a sötét erdőbe. Lemerül a lélek sötét éjszakájába. Minden Fényre-vágyó eljut egyszer a m aga erdejébe. Innen indul beavató útja. A magyar népmesékben gyakori ez a mozzanat. Pl. a kilőtt nyílvessző egy sűrű erdő közepén hull le, mutatva, hogy ott NyíL-ik lehetőség a magasabb rendű tudatosodás útjára lépni. De az „emberélet útjának felén” Dante is sötétlő erdőből indul túlvilági útjára. (Épp Dantéra hivatkozva azonosítják ezt az erdőt a rossz útra téréssel : „…valahogy a jó útról leszálltam”.) Meséinkben az erdő mindig segítőt rejt, azaz tudati felismeréseket. Jelen történetben a királyfi felfedezi a fák ágai között pislákoló fényt, a fehér szakállas öregember házát. Életfáján feldereng valami a benne élő, halhatatlan isteni szikrából. Mivel a halhatatlant másként öröknek nevezzük, kézenfekvő, hogy öreg legyen a jelképezője (öRöK – öReG alakváltozatok). Tőle tudja meg, merre kell mennie. A rá váró nehézségekkel is szembesül.
A történet ezen része végtelenül gazdag, sok síkon értelmezhető. Egyben ez az a pillanat, hol az olvasó-hallgató maga is átélheti a beavatási útra indulás élményét vagy legalább az elindulás vágyát. Döbbenetes élményként hathat ránk az is, ahogyan a királyfi az előtte álló út minden apró részletét megismeri: a tengeri utat, a hegyet a kőemberekkel, elbukásának veszélyeit.
Felmerülhet bennünk a kérdés: – Hogyan lehetséges ez? Hisz egyenlőre az Aranymadár hangját nem hallja, az isteni bölcsességtől elválasztott állapotban van. Csak egy kis pislákoló fény gyulladt meg emlékező tudatában. Honnan tudhatja mégis, mi vár rá? Isteni segítségben részesül. Egy pillanatra világosság árad szét tudatában. Mintegy ízelítőt kap a szellemi látásból. Ezt a kegyelmi ajándékot nem lehet kikényszeríteni. Viszont lehet rá vágyni teljes odaadással, és lehet utána kutatni minden erőnkkel, mint mesénk hőse tette. Ezen a szinten már teljesen világos, mire tanít a történet! Jelzi azt is, a kegyelem külső formában is megnyilvánulhat; pl. egy bölcs segítő, egy közösség, egy támogató erőtér formájában. Így van ez szinte valamennyi tündérmesénkben. A segítő lehet öreganyó, koldus, aki „jó tett helyébe jót” ad, de lehet valamely állat, táltosló vagy óriás. A segítő esetleg egy eszközt is ad a vándornak; pl. sípot, hajszálat, melyet megfújva segítséget kérhet. De előfordul, hogy elkíséri útjára, és átéli vele a próbatételeket, vagy épp maga készíti elő az újabb beavatási mozzanatot. Ilyen szempontból nagyon változatosak meséink.
Mindez ékes bizonyítéka lehet ősvallásunk nagyon is gyakorlatias jellegének. Megőrizték meséink a magasabb rendű élet titkaiba beavató közösségek létezésének tényét. Az Aranymadár történet és számtalan társa jelzi, hogy népünk ősmúltjában működnie kellett ilyen közösségeknek. A világosság útjára vágyakozót ott bölcs segítők vették körül, kik gyakorta nem is szemtől szemben oktattak, hanem relyteki módon. Elképzelhető, hogy az ő leszármazottaikból lettek később a mesék megőrzői, továbbadói. Azaz a megvilágosodás útjának elmesélői.
Ezen belső történések külső köntösbe öltöztetése is az elbeszélők találékonyságát dicséri. Egyben őriz e külső köntös sok olyan jellemzőt, mely meséink és más népek ősi bölcsességkönyveinek hasonlóságaira világít rá. Ilyen szempontból utalhatunk a fent már említett, Az arany szabályok könyvére, melyet a világ H. P. Blavatsky fordításában ismert meg (először 1889-ben). „A hét kapu” című töredékben pl. így oktatja a jelöltet mestere: „…Paramitá magaslatai még meredekebb ösvényen érhetők el. Hét kapun át kell kiküzdened utadat, hét erődön át, amelyeket kegyetlen, fortélyos hatalmak tartanak megszállva: testet öltött szenvedélyek…. Ezek a kapuk a törekvőt átvezetik a vizeken a „túlsó partra”. Minden kapunak arany kulcsa van…”stb. A hasonló gondolati és képi világ más szövegekben is fellelhető.
A tengeren átkelés, a túlsó part elérése és a felmenés a hegyre szintén jelen van számos nép mítoszkincsében. A legtöbb esetben vörös tengeren kell átkelni. A „Vörös tenger” vérösztönünk, a vérörökségünkből eredő természetünk legyőzésének szemléletes jelképe. Lehet a tenger – meséink gyakori szóhasználatával – Óperenciás is. Ez a hangalak is önmagáért beszél: a világ peremére, evilági lehetőségei legvégső határára jut ekkor a hős; megmássza az üveghegyet, bepillant a „tükörvilág” túloldalára. De a mi mesénkben Kék tenger szerepel. A magasabb szellemi tudatosodás színeként ismerhetjük fel a kéket, mely egyben kisvilágunkban asztrális életünk megtisztulására is utalhat. (Asztrál sugárzásokat szervileg a májunk vesz fel; pl. „rosszmájú”-nak mondatik, aki nem tudja a sötét erők hatását kivédeni. Ugyancsak a máj a vértisztítás szerve.)
Királyfink tengeri útja során nagyon sokat dolgozik. Azaz rengeteget foglalkozik egész életrendszere és vágyélete megtisztításával. Ezért merült le a tudatalatti birodalmába, a lélek sötét éjszakájába, majd életre keltette emlékező tudata újabb képességeit a bölcs tanító segítségével, s most, mielőtt megmászná a hegyet, foglalkoznia kell lélekzőtere, életrendszere tisztogatásával. Így jut át a túlsó partra. S ott vár rá a Hegy, tetején a Fával és az Aranymadárral. Alászállás és hosszú hajóút után a felfelé vivő út próbatételei következnek. (Történhetne máshogy is; pl. a hős belefulladhatna a tengerbe – mint oly sok mesében – hallá válhatna, hogy újabb segítők kihalásszák és életre keltsék. Természetesen akkor ez egy másik út és másik mese lenne; minden út egy kicsit egyedi!) A Hegy ősrégi jelkép. Gondoljunk az egyik legmagasztosabb Hegy-történetre: Jézus is felmegy a hegyre színében átváltozni (metamorfózis, transfiguráció).
Aki elindul a Hegyre, arról be kell bizonyosodni, hogy semmi nem köti már az alanti világhoz. A benne hangot kapó múlt megkövesedett emlékei nem tudják visszatéríteni. Nem arról van szó tehát, hogy valamilyen ügyes gyakorlattal, praktikával elnyomja a hangokat. Nem! Ki kell állnia a próbát úgy, hogy hallja és tudatosul benne minden, amit hall. De vissza mégsem fordul. Erre – a szinte emberfeletti – cselekedetre hívta fel a királyfi figyelmét a bölcs öreg is. A mese ezen a ponton éri el drámai feszültsége csúcspontját. A királyfi hatalmas lelkiereje ellenére sem jut fel a fához. Pedig semmi sem kelt benne félelmet, és semmi nem vonzza abból a gazdagságból , amivel csábítját. A kőembereknek mégis sikerül meggátolniuk továbbjutását. Persze, ez így túl leegyszerűsített. Valójában a királyfit senki nem gátolja a fához jutásában. Saját tudata csapja be.
Ha követte volna tanítója szavát, feljuthatott volna. Majdnem mindent sikerült már maga mögött hagynia. Megszabadult a félelemtől, személyisége megsemmisülésének lehetősége nem riasztja. Birtoklási ösztöne sem uralkodik el rajta. Megrázó módon „jósága” buktatja meg. Ez a jóság inkább egy „tudati fogyatékosság”: azt hiszi, a szellemi erőtől elválasztott állapotában is képes élőhalott kőember lényeket megeleveníteni. A belső ösvényen haladó jelölt egyik legnagyobb próbatételével szembesít itt a mese!
Foglalkozzunk egy keveset a „kőember”-ség kérdésével is. Kik a kőemberek? Felfoghatjuk őket külső jelenségként is. Világunk eseményei azt sugallják, hogy mi szinte valamennyien kőemberek, azaz akadályozók vagyunk egymás számára. De még ennél is hatalmasabb és súlyosabb kövek belső köveink. Ezek évmilliók hordalékai. Ha szóhoz jutnak, márpedig minden szellemi útra térőben megszólalnak, csak nagyon magas tudatosság segítségével sikerülhet ellensúlyozni hatásukat. Csak egy teljesen megtisztult életrendszer képes kiállni ezt a próbát! Mi buktatja el tehát a királyfit? Tapasztalati hiány? Önismeret hiánya? Önteltség? Megalapozatlan jóságrögeszme? És sorolhatnánk tovább, egészen a legnehezebb kérdésig: – Vajon elbukás-e, ami történt, vagy természetes része az ő útjának?
A sok lehetséges szempont közül vizsgáljuk meg, mi akadályozhatta a királyfiban a céltudatos tetterő, a tiszta lélekerő és a magas rendű tudatosság egyensúlyának fenntartását? Miért keletkezhet, ha csak pillanatra is, diszharmonikus állapot bensejében? Mi hiányozhat az ő benső világának teljességéből? Tény, hogy egy női kőszobor könyörgésére fordul vissza. Kiegyensúlyozott állapotban a királyfiban élő női elvnek segítő, támogató erőként kellene megnyilvánulni. Adódik tehát a kérdés: – Rendben van-e minden a királyfiban élő asszonyi ősképet illetően? A mese cselekménye nem sok fogódzót ad e kérdés megválaszolásához. Vagy mégis? Épp a hiány lehet árulkodó. Hisz a mese elején bármennyire tűnik is teljesnek a Király világa, egy valami hiányzik. Nincs mellette Királyné. Bizony, történetünk egyoldalú férfi mesének indul. A nőiség csak rejteki módon van jelen.
A királyfi női énje –animája- kővé dermedt állapotban vár megváltásra. És ezen a ponton közel állunk ahhoz, hogy a királyfi „botlását” az eddig benne lefokozottan élő nőiség megszabadításáért hozott áldozatnak lássuk. A mese belső logikáját követve itt színre is kell lépnie a lefokozottságától megszabadított, tiszta nőiségnek. És színre is lép az új mesehős, akiről eddig semmit sem tudtunk: ő a Királylány. Testvére a Királyfinak, tehát egy test és vér vele. Azaz valójában ugyanő. És a Királylány bevégzi, amit a Királyfi elkezdett.
Mesénknek ezen részét is hallgassuk meg! Mivel azt is tudjuk, hogy valójában a hősmese beavatástörténet – hétköznapian fogalmazva: oktatási segédanyag – próbáljuk meg így hallgatni. Hallgassuk tehát a történetet úgy, mint a bennünk élő tanító, a bölcs öreg oktatását. Közben egyre jobban sikerülhet felismernünk, hogy a történet minden szereplője mi vagyunk, minden helyszíne bennünk is megtalálható és minden elért eredményt elérhetünk mi is; feltéve, hogy szívünk vágya egyezik a Királylány vágyával. Azaz, mi is teljes szívünkből szeretnénk meghallani az Aranymadár énekét.
(Vetített képes előadása a mesének; lehet hangfelvétel vagy élő előadás is. )
III.
A Királylány útja –mint hallottuk- teljesen megegyezik a Királyfi útjával. A hegyen is hasonló kísértéseknek van kitéve (a mese rövidített változatában ezt nem idézzük, de a teljes meseszöveg tartalmazza). És ő mégsem fordul vissza. A miértre a szöveg egyetlen félmondattal utal: „mert szűz volt ő”. Megtisztult tehát az anyagi világ minden vonzásától. Átlátott az illúziók fátylán. Határozottan tudatában volt, hogy mindaz, ami benne és körülötte kőemberek képében megnyilvánul, valójában csak a tér-idő világának teremtménye. Ha segíteni akar az „elködösült” világon, akkor egyetlen dolga, hogy feljusson a Hegyre. Ő a „Szűz Szofia”, a tiszta bölcsesség birtokosa. Az ő vállára leszáll az Aranymadár, ő alkalmas erre a tűzkeresztségre. Fivére is megkeresztelkedett, de nem tűzzel, hanem vízzel. Mindez oly magasztosan szép, mint bármely szent könyv megváltástörténete. A szivárványhídon átkelő testvérpár égi úton jár. A csillagok útján. Fölszabadítják a ragyogó Fényt önmagukból mindenki megsegítésére. Ez a keresztény üdvtitok. Ez a manicheus fényvallás lényege is. Őseink ismerték ezt, éltették és továbbadták. Ma is felismeri minden tisztán vágyakozó lélek. S a magyar népmesék végén szokásos mondat biztatását is megértjük már: „Aki nem hiszi, járjon utána!” Hisz a mesét nem hallgatni kell csupán, hanem élni! Azaz végigjárni a „megvilágosodás” útját, a beavatás ösvényét. Nagyon természetesen veti föl a gondolkodó ember a következőket: – Mi az, amit be kell avatni és mibe? Mi világosodik meg? Egyáltalán hihetünk-e még ezeknek a manapság túlságosan is gyakran hangoztatott kifejezéseknek?
Mint már korábban is mondtuk, természetesen nem a személyiség intellektuális képzéséről szólnak a tündérmesék és a megvilágosodás történetek. A bennünk élő isteninek, az eredeti embernek a megváltástörténetét kell végigélnie minden mesehősnek, s mindazoknak, akik a mesehősök útjára lépnek. Ez az út egy helyreállítási folyamat része. A mesehős ezért mindig visszatér a mese kezdő helyszínére, hogy másoknak is segítségére legyen. „Örvendezzetek, ó Föld lakói. Egy zarándok visszatért a túlsó partról” – mondja Az arany szabályok könyve.
………
Az Aranymadár című mesénk sok változatban fennmaradt. Közülük az egyik legszebb földolgozás Benedek Elektől való. Csak röviden érintjük itt A pelikánmadár című változatot, mely ugyanarról az útról szól, mint az Aranymadár, de mások a hangsúlyok. Jó példa ez tündérmeséink végtelen gazdagságára. Hisz ha minden beavató út egy kicsit egyéni, egy kicsit más, mint a többi, ennek meg kell jelennie a meseszövegekben is.
Az első fontos különbség mindjárt az Aranymadár Pelikán madárrá változása. A megnevezés fontos. Míg az arany a szellemi Nap szimbóluma, egy tüzes, teremtő elv, addig a pelikán nőies, befogadó, éltető lélekelvet jelképez. Nem véletlen, hogy a pelikán mese elején hangsúlyos szerep jut a királylánynak. A pelikán mesét újabb keletűnek is tarthatjuk, hisz ez a Jézus-jelkép a reformációval terjedt el nagymértékben hazánkban. A fiait vérével tápláló misztériummadarat azonosították az értünk vérét ontó Megváltóval. Sok szép ábrázolása az erdélyi templomok kazettás mennyezeteit díszíti.
A Pelikánmadár című mese nem azzal a teljesség képpel indul, mint Az Aranymadár. A királynak már nincs meg a madara, és egyik szeme sír, a másik nevet. Ez a gyakori meseindíték a kettősség világába zuhant ember állapotát tükrözi. Sír, mert tudatában van ő is elválasztottságának. Nem hallja a „tiszta hangokat”, a magasabb rendű sugallatokat. Nevet, mert érzékeli a benne élő nemesebb, tisztább lélekelvet, hisz az ő lányához hasonló szépség nem él a földön. Megtudjuk még róla, hogy bejárta már az egész világot, mégsem találta meg az ellopott madarat. Azaz ő nem jutott el tudati fejlődésében azon fokra, ahová az előző mese királyfia. Nem jutott túl a „sötét erdőn”. Visszafordult. Megrekedt. Ebben az állapotában siet segítségére a királylány, a tiszta lelkület és eldönti: nem megy addig férjhez, míg valaki vissza nem hozza az elveszett madarat. Ebben a mesében tehát a királylány elhatározása indítja el a helyreállítás, a megváltás folyamatát.
A próbák kiállására a „kicsi nemes legény” vállalkozik. Ő már útja elején találkozik első tanítójával, a koldussal. Megosztja vele hamuba sült pogácsáját, azaz szívfájdalom nélkül megválik „földi birtokától” és cserébe megtudja, hol kell keresnie a madarat és milyen próbákat kell addig kiállania. Természetes ez. Ő ott folytatja, ahol a király valaha megrekedt. Meg kell tanulnia átlátni a tér-idő világának fátylain. Ezért szolgál tanítója tanácsára egy boszorkánynál. Ott három nap egy esztendő; azaz a három idő, a múlt-jelen-jövendő titkait sajátítja el, megtanulja átlátni az idő illúzió voltát, miközben a boszorkány két csikaját kell megőriznie. Azok persze elrejtőznek előle a tér legalapvetőbb, lényegi helyeire: a földbe, a vízbe, a levegőbe. Segítői segítségével ezeken a fátylakon is átlát a kicsi nemes legény. Megzabolázza az elemi erőket. Így nyerheti el a táltoscsikót, mely a „ganéjdombon” van elásva, de a híd alatt megmosva aranyszőrű paripává változik. (Ezernyi jelkép, mely mind lényeges az úton, s megértésre vár!)
A híd mindig az átváltozás helye. Világokat köt össze. A táltoscsikó életre keltésével eddig sosem birtokolt képességekhez jut a hős. Felszökik a Holdba, a Napba és a Fiastyúkba. Azaz megtisztítja Holdját, lélektükrét, mely ettől kezdve tisztán tükrözi a szellemi Nap sugarait. Hősünk a naprendszer fia lesz. Tudatossága – számunkra szinte elképzelhetetlenül – megnövekszik. De nem áll meg, még tovább fejlődik. Így jut el a „túlsó partra”, az Óperenciás tengeren túlra. Itt folytatódik megvilágosodás története újabb segítők vezetése alatt. A három öregasszony segítségével jut túl a rézerdőn, ezüst erdőn, arany erdőn. A Pelikán madarat a vaserdőben találja fel és természetesen visszatér ő is a kiindulási pontra.
A pelikán énekétől mindenki megfiatalodik. Azaz: mindenki újjászületik. (Természetesen ebben a mesében is a benső világ a színtér, és benső tényezők a szereplők!) Így teljesül a jézusi üdvtitok, melyet a János evangéliumban Nikodémusnak mondott: „Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.” (János evangélium 3.rész 3. vers) És mi zárja a mesét? Természetesen a menyegző, az újra elnyert szellemi és megtisztult lelki tényezők násza, a szellemlélek megszületése. Sajnálatos, hogy ma már oly kevésszer használjuk menyegző szavunkat. Nem is oly rég még ez jelentette férfi és nő egybekelését; ma esküvőt mondunk. Pedig nem mindegy, hogy valakik esküt tesznek vagy a mennyekbe ragadtatnak!
Népünk a menyegző fogalommal is őrizte a valamikori, eredeti egység állapotának tudatát. Az ember visszavágyik az egység isteni birodalmába, miközben fájdalmasan éli meg az elválasztottság élményét. Fájdalmasan éli meg hiányosságának élményét. Földi létünkben ezt próbáljuk ellensúlyozni férfi és nő nászával. Hisz külön-külön mindenki FéL. A teljes egész fele. És emiatt természetesen FéL, azaz szorong! Meséink teljes szépségükben bontják ki a menyegző misztériumát. A földi férfi-nő nászán túl megmutatják az isteni teljességbe vezető utat. Ezért hangzik el a bíztatás: „Aki nem hiszi, járjon utána!” A pelikánmese pedig egy gyönyörű jókívánsággal zárul: „Holnap a szépen zengő pelikánmadár legyen vendégetek.” Aki érti a mese üzenetét, az érti azt is, hogy ennél magasztosabbat nem kívánhatnánk egymásnak.
Miről győzhetnek meg tehát bennünket tündérmeséink? Megláttatják velünk, hogy a mese több egyszerű próbatételes, erkölcsnemesítő történetnél. A hősmese felnőtteknek készült. Végtelen gazdagságukat a beavatásra váró fokról fokra értette meg, vágyakozó lelke tisztaságának függvényében. Átláthatta egész benső életét, önismeretre, lélekismeretre (lelkiismeretre) tehetett szert. Ha elég állhatatos maradt, eljuthatott a megvilágosult állapotba, átláthatta az egységbe, az isteni birodalomba vezető utat.
Természetesen minden út akkor válik értékessé, ha járunk rajta. Ezt meséink hangsúlyozottá is teszik. Önálló lépésekre buzdítanak tehát, feltárva a segítő erők szükségességét is. Hősmeséink szép tanúi egy valamikori gazdag vallásos életnek, hol hit és tudás együtt hatott. Nem volt elválasztottság e téren sem. Szép példái hősmeséink a manicheista fényvallás ismeretének is (mely önmagában is egy új, hosszú kifejtést igénylő téma volna). Tündérmeséink jelképrendszere egyszerre tükrözi benső világunkat (mikrokozmikus valóságunkat) és a makrokozmosz, a külső világ jelenségeit: a csillagos ég, a tejútgalaxis világába emel vagy azon is túl. A lelket fölemeli és nem porba sújtja. Őrizzük és tanuljunk belőlük!
„ÉBREDJ, Ó LÉLEK! EMLÉKEZZÉL!”
(Az alvó fénytermészet szerves műveltségünk és irodalmunk néhány motívumában; részlet egy hosszabb írásból. Ezen részlet a Magyar Adorján által rekonstruált – eredeti állapotába visszaállított – tündérmese, a Leányszínű Bálint, Gyöngyszínű Ilona elemzése. Írtam 2004 tavaszán, bejegyeztem 2009. Magvető havának 11. napján.)
… A bódulatból ébredt emberiség képessé lesz a „visszaadott” igazság megértésére, melyet az Úr „hagyott kivonulni Ádámmal a paradicsomból”. A mély álomból ébredező emberiség jelképes megtestesítői az évszázados, szájhagyomány útján átörökített mesealakok is. A „megtiszteltetésére váró” emberi beszéd őrizte meg az archaikus imákat is, a töredékes emberi bölcsesség kincsesházait. A korábbi, „látó-halló” korok üzeneteit. A téma – alvás és felébredés – bennük oly gazdagsággal jelenik meg, hogy szinte a gondolatok óceánját gerjeszti. Mégis próbálok kevés kitérőt tenni. Szerves kultúránk összefüggésrendszerének talaján mindez nem is olyan nehéz. Hisz „az elágazó ösvények” eme kertje is az egyetlen középpont köré rendeződött.
„Keljetek! Ébredjetek! -A legtöbbet elérve értsetek!”-olvashatjuk a Kata Upanisádban. Az Itivuttaka 4. része pedig így hangzik: „Akik alszanak, azokat ébresszétek fel!” Ezen gondolatok India szent hagyományán túl szinte minden vallásban fellelhetőek. Az újszövetségben különösen nagy hangsúlyt kap Jézus szenvedésrörténete leírásakor. Az olajfák hegyén imádkozó üdvözítő tanítványai újra és újra elalszanak. Ő így szól hozzájuk: „Mit alusztok? Keljetek fel…”, majd így folytatja:..”mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen.” Egy manicheus zsoltár a lélekhez fordulva mondja: „Ébredj, ó lélek! Emlékezzél!”
A sor sokáig folytatható. Most azonban fordítsuk tekintetünket a mesék világa felé. Meséink alvó alakjai ugyanazt a rejtélyt hordozzák, mint a szent iratok. Minden egyes igazi tündérmese egy kis hitrege.
A Kárpát-medence népei pedig igazán bővelkednek tündérmesékben. A XIX. századtól nagy lendületet vett mesekutatás eredményeképp ma egy csodálatos gyüjtemény áll az érdeklődő rendelkezésére. Mesekatalógusok segítik a tájékozódni szándékozót. Ihletett szakemberek értelmezik a leggyakoribb képeket, motívumköröket. Érezhető az igyekezet: megőrizni a modern világ számára a múlt szépséges üzenetét. A régiség ezen üzenete – a tündérmese – mégis haldoklik. Alig talál utat az emberekhez. Miért van ez? Okát talán abban is lelhetnénk, hogy elfelejtődött valami nagyon fontos a meséket illetően. Nem vesszük őket komolyan. Nem akarjuk már megérteni, hogy a mesetörténeteket önmagunknak és önmagunkban kellene átélnünk. Mindannyian királyok és királynők vagyunk!
Minden idők bölcsességtana azért fogalmazódott meg a mesés-jelképek nyelvén is, hogy minél több keresőhöz eltalálhasson. Felébressze a halál világába bukott embert. S fel akar-e ébredni az ember, a személyiség? Nem! Napjaink történelme – s a múlté is – szánalmasan példázza, mennyire ragaszkodik bódultságához.
Napjaink embere oly erősen vonzódik a féltudatos, bódult állapotokhoz, hogy ennek érdekében mindenféle narkotikummal is él. Aludni akar. S ha látszólagos (viszonylagos) éberségében mégis eszébe jut királlyá vagy királynővé lenni, azt csak az anyag szintjén képzeli el. S olyanná lesz, mint a mese-példázat telhetetlen hősnője, az öreg halász felesége. Mohó vágyában egyre többet és többet kíván az arany haltól. Mígnem a kör bezárul. Az inkarnációk – újjászületések során átörökített nagyravágyás megtermi gyümölcsét. A megváltódás közelébe jutott lélek (a halász felesége) újra a nyomorúságos kunyhóban, a hústestben raboskodhat. Visszaélt az “arany-halál” misztériumával.
Az “arany-halál” lényege Jézus szavaiban így fogalmazódik meg: “aki az ő életét elveszíti énérettem, megtalálja Azt.” Aki tehát az arany hallal – az “arany-halál”-lal kapcsolatba kerül, annak nem kérnie, hanem adnia kell. A birtokláshoz szokott modern személyiség és természetlelke erre képes a legkevésbé. Nem tud lemondani az anyag káprázatáról. S így végül mindent elveszít.
Ki tehát az alvó alak? Ehhez idézzük fel minden idők szellemi tanításait az emberről. Az Ember egy mikrokozmosz, egy kicsinyített mása a világmindenségnek. De egy részük sorozatos bukásai miatt – melyekről rengeteg mítosz, hitrege szól – úgy elfajult, hogy képtelen érzékelni ezt. A Szent Földbolygó általunk ismert területe olyan, mint egy kórház. Még pontosobban: börtönkórház. A súlyosan sérült mikrokozmoszok itt egy átmeneti testet kapnak. Csak ennek , s a benne életet forgalmazó vérléleknek vannak tudatában. Az Eredeti Ember, a mikrokozmosz rejtély marad. Úgyszintén az a Fény Birodalma. Minden idők Szent Küldöttei mérhetetlen szeretettel. fáradoznak a Fénybirodalom emlékének felélesztésében. Ezt az emberben lévő egyetlen elv teszi lehetővé. Sokféle módon nevezték meg ezt a nem evilági, tehát nem anyagi elvet az évezredek során. Keleten pl. a Lótuszvirág gyöngye nevet kapta. A kereszténység magról, Jézus magszeméről beszél. Modern korunk nyelvén az emberben élő szellemi elvről, atomról beszélhetünk. (Magyar Adorján életszikrát említett.) Ez hordozza az őstudást vagy annak emlékét. Őt kell felébreszteni, hogy belőle megszülessen az új lélek.
Az ember tehát mai állapotában összetett lény. Durva anyagi és finom anyagi testei “földből valók, földiek”. Mint mikrokozmikus rendszer, halhatatlan, de rab a sötétség világában. Hisz ahogy a manicheusok fogalmazták: a Mohóság Démona bezárta a Fénytermészetet a hús tömlöcébe. Ott raboskodik világkorszakok óta. Az ember feladata: megszabadítani a halálba hanyatlott, megkötözött Fénytermészetet. Erről a folyamatról szólnak a magyar népmesék is. Bizonyára hatással voltak létrejöttükre – formálódásukra Máni tanításai is. Hisz számtalan adat szól őseink manicheus hitéről. Az sem véletlen, hogy Máni vallása a sztyeppén, az újguroknál lehetett államvallásá. A szkíta-hun-avar-magyar kontinuitást vallóknak beszédes üzenet az is, hogy Máni bölcsességkönyveit Buddász-tól (azaz Budától), s ő pedig Szkítiánosztól örökölte. Máni, a fény Buddhája, Jézus Krisztus apostola megmutatta követőinek a fogoly Fénytermészet megszabadításának útját. Ennek fontos, mintegy indító mozzanata a felébredés.
Az ébredező bimbóra, melyből mint egy pompás virág feslik ki a halhatatlan új lélek, számtalan veszély leselkedik. A jelképek nyelvén szólva: a csodálatos gyöngyöt ellopják; a magból támadt leányt vízbe ölik; vagy épp békává varázsolja a lidérc, akihez nem akar feleségül menni. Egy szép mese például Gyöngyszínű Ilona sorsán példázza a csírázó új lélek viszontagságait.
A történet – röviden – a következő: Leányszínű Bálint megfesteti királyleány húga, Gyöngyszínű Ilona arcképét. A gyöngyházkagyló-képet elveszíti, s az a Napnyugati Királyhoz kerül, aki feleségül kéri Bálinttól Ilonát. Ilonát a Kék tengeren viszik át vőlegényéhez, de útközben vízbe öli a fekete képű leány anyja. Saját lányát adja feleségül Ilona helyett a Napnyugati Királyhoz. Ilona metamorfózisai, átváltozásai ekkor kezdődnek. Először hal lesz. A király halászai kifogjág, de a gonosz boszorkány és leánya elpusztítják. Majd nyárfa lesz, de kivágják és elégetik. Hamujából azonban gyöngyvirág sarjad. A király hálószobájában aranypohárba kerül, s 3 éjszakán át ébresztgeti az álomporral elaltatott királyt. Végül újra leány lesz, a “felébredt” király felesége. A fekete-képű ármány pedig elmenekül.
A Leányszínű Bálint, Gyöngyszínű Ilona mese leggyakoribb motívumai, más mesékben is előforduló indítékai a következők: az ismeretlen leány feleségül kérése; a vizen utazás; a mesehősnő vízbeveszejtése és a helyére lépés; a mesehősnő hallá levése és kihalászása; átváltozásai; majd a mesehős ébresztgetése és végleges felébresztése. Ezen motívumok számunkra egyértelműen írják le a Máni által a Fény megszabadításának nevezett út elejét. A halhatatlan ember feltámadásához vezető útat. Aki ezen indul el, fölhívja az anyag-világ ellenerejét. Mesénk tehát ugyanazt tükrözi a maga következetes jelképrendszerével, mint az ősi bölcsességkönyvek. Emellett természetesen igaz az is, hogy egyetlen mese sem értelmezhető csupán egyféleképpen. Mindegyik megközelíthető sok irányból is. Különböző jelentésrétegei különböző tudati szinteken nyílvánulnak meg. Igaz ez Gyöngyszínű Ilona történetére is. Ilona, a Lélek-anya (Il-ana), Napkelet gyöngye sok-sok akadályoztatás ellenére is fölébreszti álmából a Napnyugat királyát. Kelet bölcsessége mérhetetlen szeretettel közeledik az anyag által elbódított napnyugati emberhez. Ez az elsődleges jelentésréteg is kirajzolódik a mesemotívumok rendszeréből. De kirajzolódnak más szakrális üzenetek is. Sőt, a mese igazi jelentése – amiért egyáltalán fennmaradhatott – az ez! Ezt a jelentéskört úgy közelíthetjük meg legegyszerűbben, ha a látszólag alig tevékeny Napnyugati Király belső történéseinek tekintjük mindazt, ami a cselekmény során lezajlik. Pontosabban egy bukott, sérült lélek és mikrokozmosz helyreállítása veszi kezdetét példa-mesénkben.
A történet elején a hős, a Napnyugati Király egy megváltozott tudatállapot jelképezője. Ez a tudatállapot-változás akkor következik be, mikor a halászok kihalásszák neki Gyöngyszínű Ilona gyöngyházkagylóra festett képét. A halászok gyakori szereplők a tündérmesékben. De Jézus 12 tanítványa is halász. Azaz olyan erő, mely képes kimenteni a halál-világ tengeréből a múlhatatlan, romolhatatlan értéket. A hal szó különösen jelentős nyelvünkben. Hangalakjához több jelentés társul. Kifejezi az élettelen állapotot, de a vízben élő, ezernyi fajta élőlényt is. Mit halász tehát a halász? Élő halált vagy halódó életet? Vagy annak emlékét? Mesénkben jelenleg az eredeti élet emlékképével szembesíti a tudatot. A tudatalatti mély tengeréből egy gyöngyház-kagyló fénye sugárzik be a tudatba. A halászok (a tudattényezők) gondoskodnak róla, hogy a Királyhoz kerüljön a kép. S az eredmény látványos változás: a Királynak “nem is volt több nyugta sem éjjel, sem nappal, hanem kerestette az egész világon, akit a kép ábrázol.”
Ez a keresés a megújult tudat hatására veszi kezdetét. A sose-látott, mégis mindenkinél fontosabb “lény”-nyel egyesülni – ez a Napnyugati Király vágya. Az az állapot ez, melyben tudatára ébredhetünk a személyiség hiányos voltának. A hiányt – mely a kozmikus bukás eredménye – pótolni igyekszünk. Ki vallással, ki művészi alkotások létrehozásával, ki a másik nemmel kialakított kapcsolatával. A mesék leggyakrabban ez utóbbit írják le.
A mese-mennyegzők mindig túlmutatnak az általános, anyagias emberi tudat szintjén. Egy magasabbrendű realitás tükröződik bennük. A kozmikus két-egység valósága. A férfi a “gondolkodó”, a nő a “lelkesítő”. Ilyen vonatkozásban szólnak a mesék Királyról és Királynőről, s egymást segítő – felébresztő – viselt dolgaikról.
A valamikori meseidőben – “egyszer volt, hol nem volt” – Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona egymás tükörképei. “Szépek, gyöngyörűek voltak mind a ketten.” Bálint, a manasz, tudatában volt húga, Ilona – a lelkesítő erő – fontosságának. Ezért is vitte magával mindenhova a gyöngyházkagylóra festett képét. Ám egy vihar elrabolta tőle. Ez a vihar egy kozmikus baleset jelképe a mesében. S itt jelenik meg a színen a Napnyugati Király. Ő Bálintnak a sérült, hiányos állapotát személyesíti meg. Hogy újra eredeti állapotában tündökölhessen, ahhoz új lélekre van szüksége, melyet jelenleg nem birtokol. Ennek lehetőségére érez rá Ilona képét szemlélve.
Tudata ezzel kiemelkedik a legalacsonyabb, az ösztönös, animális állapotból. Kialakul a 2., a szellemi tanok által Én-tudatnak nevezett tudatállapot. A bukott mikrokozmoszok emberisége számára az én-tudat megjelenésének lehetőségét a Halak világkorszaka hozta el. A z emberiség ekkor lett képessé hiányos állapota felismerésére. Ez történik a Napnyugati Királlyal is. Mardosó hiányérzete közepette utat vág a 3. tudatállapot felé. Ez a határlakó tudata. Legnagyobb felismerése az, hogy önmagában kell keresni a teljességet. Életre kell segíteni, hatásossá kell tenni a szív ősi életelvét, s kapcsolatot találni a Szellemmel, a Fények Fényével. Ezt jelképezi példa-mesénkben a házasságra törekvés. Az anyagvilág sötét erői természetesen mindent elkövetnek a folyamat megsemmisítéséért. Vízbe ölik Ilonát, azaz elhallgattatják a Napnyugati Király feléje irányuló vágyát; az ősemlékezést. Az isteni kegyelem azonban segítségére siet. Ilona aranyhal, majd nyárfa – életfa, majd gyöngyvirág képében éled újjá. Minden jelkép az anyagi testben lezajló folyamat jelzője. A Király azonban nem ismeri fel a csírázó új lelket. Csak ösztönösen vonzódik hozzá. De már ez a vonzódás is félelemmel tölti el a sötét ármányt. Ezért ad a boszorkány minden éjszakára álomport a Királynak.
Ezzel vissza is érkeztünk indító gondolatunkhoz. Az elsődleges isteni érintés felébresztette halálos álmából a szív szentélyében lévő ősatomot, a gyöngyök gyöngyét. S ezután a tudat lángra lobbantásának kell következnie. A “tudatlanság” állapotát szintén alvással ábrázolja a mese. Az álomital hatására olyan mély alvásba zuhan a király, hogy nem hallja, mikor a gyöngyvirág megelevenedik, s beszél hozzá. A mese ezen képsorai tökéletesen tükrözik a 4. tudatállapotot, az emlékező tudat kifejlődését. Magányossága Páthmoszán a lény egyre jobban figyel befelé. Egy újfajta hangra. A csend hangjára. Megszólal benne a régen elhagyott otthon emléke. A lélekbirodalom szólongatja, ébresztgeti: “ébredj, ébredj édes királyom.” Az ébresztgetés végül igazi sikerre vezet. A király elutasítja a sötét ármány ételét és italát. Ébren várja Gyöngyszínű Ilona újabb megjelenését, s már teljesen megérti beszédét. Az új tudatállapot megszilárdult.
Példamesénk itt ér véget. Az alvó felébredt. Ráébredhet igazi hivatására. Sok magyar népmese zárul itt, egy küszöbhöz érkezve; előlegezve a kozmosz-tudatosság (Jézus-tudat) megjelenését. Például A Kigyófiú című széki népmese hősnője így ébresztgeti alvó férjét: “Édes férjem, Zöld királyom, kelj fel, hogy szülessék meg az aranyhajú magzatom!” A hústestbe zárt fénytermészet, az isteni szikra hatásossá tétele így tükröződik számtalan mesében. Tanúskodván a Jézus által is megfogalmazottakról: “istenek vagytok”, de “aki nem születik újjá, nem mehet be a mennyeknek országába”, a Mennyegzőre. Az újjászületés feltétele a felébredés. Nem jelképesen, hanem szervileg, valóságosan.
S vajon mit tudtak őseink az ember szervi – szerkezeti felépítéséről? S mindez hogyan kapcsolódott a keresztény üdvtörténethez? Máni tanításához? A Kárpát-medence díszítőművészete legalapvetőbb motívumai megtalálhatóak a manicheus szövegekben is. Ilyen mindenek fölött a napos-holdas életfa. Bár az életfa-világfa ábrázolások sok kultúrában ismertek, a napos-holdas ábrázolásmód csak az északibb eurázsiai térségben terjedt el. Kétségtelen megegyezik ez a manicheusok “Dícséret oszlopával”, melynek egyik oldalán a Nap utazik bárkájában, más oldalon a Hold. S bennük utazik a megszabadított Fénytermészet, azaz az ember tudatcsatornájában, a gerincoszlop két oldalán. Egy szép hétfalusi csángó mese is őrzi ennek emlékét. A háromágú tölgyfa tündérét a fából hívja életre a Zöld Király. Az élet vizével megitatott tündért ugyanúgy elpusztítják, mint Gyöngyszínű Ilonát. De még apró darabkája is képes beragyogni egy egész házat. Így őrzi fénytermészetét. S végül legyőzi a sötétséget; a fekete képű erőt. A napos-holdas életfa tökéletes képi megfelelője az újjászületés folyamatának. Ásatási adatok bizonyítják, hogy a korai avar-korban, az V. sz.-ban is él a napos-holdas fa díszítőmotívuma a Kárpát-medencében. Mindez külön vizsgálódás tárgya is lehetne. Jelen munka csak utalni szeretne rá, hogy ezen életfa-típus egyik jelentése az emberi benső ábrázolása. A fa a központi idegcsatorna, a gerincoszlop. Ágai az agyidegek, mint ezt legegyszerűbben, legszebben stilizálva a fejfákra vésett fák jelzik.
(Bejegyeztem 2009. Magvető hava 11. napján; írtam 2004 tavaszán. Meseelemzésemből a forrás megemlítésével idézzen!) )
2009. Földanya hava 20-án
Úgy vélem, sokakat foglalkoztatott már a Káin és Ábel történet. A keresztény gondolkodásmód sarkalatos pontját érinti ez a mítosz (“kinyilatkoztatás”). Magam is gyakori végiggondolója vagyok az “eredendő bűn” kérdésének. Hallottam már ezernyi vélekedést, de bizonyára sokan tartozunk olyan típusba, mely szeretné önnön bensőjében fellelni a választ ember-létünk legnagyobb kérdéseire. Az “ikerség” gyönyörű példáira, Hunor és Magor világára könnyedén rátaláltam önmagamban kutatva. Így születhetett verses földolgozásom is. (Lásd Könyvek / Csodaszarvas) Átérzem Atilla és Buda csillaghősi küzdelmét vagy épp Géza és Szent László királyaink példás testvérségét.(Mindezekhez sok-sok segítséget adott Pap Gábor művészettörténész és Szántay Lajos több előadása, szabadegyeteme vagy épp könyveik gondolat gazdagsága.)
De ez a “Káin-Ábel kezdet” … !!! ? Ady megrendítően és okosan írt erről Káin megölte Ábelt c. versében (“mert furcsák voltunk így kettesen” – önmagában érezve mindkét erőt) … s mások is. Most, a más fénybe állítás kedvéért, Wass Albert következzen. Idézem a Rézkígyóból. Érdemes!!!
Káin “… Szeretettel ölelte magához az érett kalászokat és arra a darabka földre gondolt, ahonnan hozta őket. A sok vesződésre, amit a föld okozott. Amíg eltakarította a köveket. A fák gyökereit. A füvek gyökereit. Amíg porhanyóvá túrta a rögöket, hogy belevethesse végre a magot.
-Megháborodtál – zsörtölődött az anyja-, szótszórod a drága szemet, amit annyi kínlódással szedtünk össze szálanként a mezőkről. Megháborodtál, bizony!
Ő csak nevetett. – Majd nem kell szálanként gyűjtögetni vadfüvek közül – mondotta-, majd meglátjátok, mit tud a föld, ha munkával szolgálunk neki.
…
Így gondolkodott ott fent a sziklán az idősebbik testvér, ilyen nyugodtan és egyszerűen, mialatt magához szorította az első gabonaföld első kalászait és várta, hogy lemenjen a nap és a tűz lángjain át fölküldhesse hálás ajándékul ezeket a kalászokat Őhozzá, akiről annyit tudni csak, hogy van is, meg nincsen is. Büszke szeretettel ölelte magához a kévét és biztos, nyugodt tudással tudta, hogy ennél szentebb áldozatot még nem küldtek Őhozzá soha, s hogy olyan füstje lesz ennek az áldozatnak, amilyen még soha nem volt.
…
Már a máglya tetejét érték a lángok, amikor fölszökött a földről és dobogó szívvel megmarkolta a kévét. Egy pillanatig még úgy tartotta magához ölelve, mint ahogy valamilyen nagyon kedves ajándékot tart az ember.
– Dolgoztam érte – mondotta halk, morgó hangon a tűznek, és a szemei csillogtak – sokat dolgoztam érte, nézd… És óvatosan rátette a lángok tetejére. Abban a pillanatban valami mozdult oldalt a sziklán. A fiatalabbik testvér érkezett. Lihegve jött, kipirult arccal, -mögötte villámszagú szél vetette magát az erdőre s az erdő felnyögött. A szél megkavarta a tűz lángját és szikrákat szórt a magasba.
…
Idenézz bátya! Enyém az igazi füst! Mind látják odalent s mind tudják, hogy enyém ez a füst, hogy Ábelnek kedvez Ő, a Hatalmas!
… – Mit áldoztál neki – kérdezte az idősebb testvér, és az ő hangja is sötét volt, akár az éjszaka-, micsoda füvet? Ismét az éles, gúnyos kacagás. – Füvet? Vényasszonyok áldoznak füvet, testvér! – Hát mit?
Szélroham szántotta végig a sötétséget. Az őserdő felüvöltött s a tűz sistergő, boszorkányos táncban lobogott tőle. A kölyök megrázta a fejét és hangja diadalmas éllel hasított bele a kezdődő viharba.
– Mit? Egy állat elsőszülött fiát!
Éles kék fény hasította át a sötétséget. Aztán nagyot csattant az ég, mintha sziklák, világok omlottak volna össze. …
Öltél…! hörögte az ember és kezével eltakarta az arcát. A másik kacagott. Arcát kísértetiesen világította meg a viharban lobogó tűz. Gúnyos és diadalmas volt ez az arc.
– Hát aztán?! Nekem kedvez a füst, mindenki látja!
Pedig akkor már nem kedvezett senkinek a füst. Már nem volt füst. Már csak a vihar volt…
…
– Hogy tehetted…? nyögött föl az ember. – Az állat fiát…!
– Hogyan? Ezzel a doronggal , itt! Csak egyet ütöttem rá a fejére! Csak egyet kell ütni, érted…?
– Mutasd…
…
S esztendőre rá, mikor az ember elkezdte egymásra rakni az első köveket, vidáman ragyogott a nap s az ég olyan kék volt, mint az árnyékban nőtt harangvirág. Az ember rakta egymásra a köveket, gondosan illesztgetve, s az asszony ott ült a fűben s koszorút font piros harangvirágból.
– Soká tart még? – kérdezte egy kis idő múlva.
Az ember előbb gondosan helyére illesztette a kezében lévő követ, aztán izzadt szakállas arcát megtörölte, csak akkor felelt.
– Nem tudom. Talán a fiainknak a fiai befejezik. Vagy azoknak a fiai. Az asszony meglepetten nézett rá. Szeme kitágult és éppen olyan tiszta és kék volt, mint az égbolt.
– Nem értem – mondotta – ezt nem értem.
– Magos az ég – sóhajtott az ember -, magos. És odáig kell érjen.
– Miért? – kérdezte az asszony és felnézett az égre, amelyik nagyon magos volt, és a szája egészen kissé nyitva maradt, s az ajkai pirosan csillogtak és harmatosan, mint a virágok a kezében.
– Ábelért – felelte komoran az ember és tovább dolgozott.
…
…egy idő múlva újra megszólalt az ember.
– Valami nevet kellene adni a falnak, hogy ismerjék majd arról, ha mi már nem leszünk. Modj neki nevet.
– Ábel tornya – mondotta halkan az asszony és szemében megreszketett egy könnycsepp. ”
Read Full Post »
A magyar rovásírás része annak az írásrendszernek, amely a mezopotámiai sumer és az egyiptomi képírásból fejlődött ki (…) ősi örökségünket nem elherdálni, hanem megőrizni, megbecsülni kell – hagyta ránk üzenetét Forrai Sándor írástörténet-kutató. Ennek jegyében beszélgettünk a Debreceni Rovásíró Kör egyik szervezőjével, Budaházy Évával, aki oktatja is a rovásírást. Elsőként írásbeliségünk eme ősi formájának történeti emlékeiről, fennmaradásáról kérdeztem.
– Úgy tudom, Szakács Gábor vezeti az országosan ismert Forrai Rovásíró Kört is. Van velük kapcsolata a debrecenieknek?
– A rovásíró körnek természetesen nemcsak az a célja, hogy megtanuljunk egy-két rovás ábc-vel írni – fűzi hozzá Budaházy Éva. – Törekszem arra, hogy minden foglalkozáson megismerjük közelebbről valamelyik rovásemlékünket vagy egy rovásírás-problémát, például a ligatúrákat, esetleg egy híres rovásszakértőt. Szeretném közelebb vinni az emberekhez többek között Magyar Adorján munkásságát is. A sokat rajzoló, festő – egyébként szobrászatot tanuló – művész majdnem minden munkáját rovásírásos feliratokkal keretezte. Saját alkotásainkon is használjuk ezeket, pl. képeslapjainkon. Örültem, mikor Győri László szobrászművész barátunk Hajdúszoboszlón fölállított „Jelfáit” díszíthettük rovásfeliratokkal. Fontosnak tartom, hogy ismerjék körünk tagjai az olyan rovásírásos emlékeinket, mint a székelyföldi templomok rovásfeliratait (pl. Énlaka), a bolognai naptárat, melyet valaha botra róttak; a csodálatos fejedelmi étkészletet, a nagyszentmiklósi kincset, hogy csak néhányat említsek. Jó lenne idővel néhány emléket „élőben” is megnéznünk közösen. Ezek ismerete még a szemléletünket is megváltoztathatja. Mondok erre egy példát. Mikor a Halotti beszéd és könyörgés sorait olvassa a régi nyelvünkkel ismerkedni akaró, sajnos legtöbb esetben mosolyog az ősök vélt beszédmódján, mely szerint pl. a gyümölcsöt gimilc-nek mondották és írták. De ha megismeri a rovásírást 
és a rovásemlékeket, akkor tudni fogja, hogy a rovásírásos naptárunkban ez a szó pontosan úgy szerepel, ahogy ma mondjuk (több más társával együtt). Elképzelhetjük mekkora találékonyságra volt szüksége őseinknek, mikor hangzókban gazdag nyelvünket bele kellett igazítani, kényszeríteni a kötelezővé tett, de szűkös latin betűs írásrendbe. A latin ábécében – melyet magunk által továbbfejlesztve ma is használunk – tizenkét hangunkra egyáltalán nem volt jel. Az említett gyümölcs szóból például ennyi hiányzott a lejegyzéshez a latin ábécéből: gy, ü, ö, cs. Mivel a rovásírás jobban követte nyelvi sajátosságainkat, még a XVI. században is megpróbálták újra elterjeszteni. Erről tanúskodik Telegdi János rovásírásos tankönyve 1598-ból. Aki vállalkozik a rovásírás ősi hagyományának megismerésére, többet tudhat meg nyelvi és történelmi emlékeinkről.
Budaházy Éva 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!