Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Versek, írások’ Category

Alkotó diákok

Reklámok

Read Full Post »

Ádámok és Évák ünnepe

A képre kattintva megnyílik a képtár, mely számos fotót tartalmaz a Csokonai Színházban, 2011 március 12-én rendezett Ádámok és Évák ünnepéről.

Read Full Post »

Képzőművészeti írások

Írásaim egy jelentős hányada szorosan kötődik a képzőművészethez. Kiállítás megnyitókon, napilapokban, folyóiratokban jelentek meg. Került belőlük néhány művészbarátok katalógusába is. Ezekből válogatok, mert általuk a nagyon tisztelt és szeretett alkotókat is bemutathatom. Alábbi írásom Rácz György képzőművész emléke előtt tiszteleg. Megjelent a Szókimondó 2010, júliusi számában:


„Rácz György barátai”

címmel nyílt kiállítás a  hajdúszoboszlói  Kovács Máté Művelődési Központ Galériájában 2010. június 26-án, szombaton. P. Szabó Ernő művészettörténész méltatta az immár 2 éve eltávozott művész hagyatékát. Azon „szellemi hagyatékot” is, melyet most barátai, pályatársai visznek tovább. Ki így, ki úgy; különböző stílusok, technikák, kifejezésmódok felhasználásával. Ezt a kiegészülést-kiegészítést hangsúlyozza átgondoltságával a kiállított képzőművészeti alkotások térbe helyezése, a kiállítás megkomponáltsága.

A kiállítótérbe lépve s jobbra tekintve a szerves magyar kultúra jelképrendszere kel életre színskálájában is gazdag, szépséges alkotásokban (Horváth István, Szabó Antónia, Sulyok Géza, Makoldi Sándor művein illetve a Horváth Balázs- Budaházy Éva készítette Rácz György emlékasztal kövein, kavicsain). Tekintetünket Győri László szobrászművész alkotásai vezetik tovább. Életfája, térbe átírt rovásjelei még visszatekintenek az előző fal kőberótt imáira, de végletekig letisztult formáival át is ívelnek a túloldal modern, posztmodern alkotásaihoz. Szabó László – immár „klasszikus modern” – térplasztikái után a szemközti falat szinte uralja Makláry Kálmán nagyméretű festménye, melyet két oldalt Joseph Kadar konstruktivista képfelületei karolnak át. Rájuk köszön „fogadjistent” többek között Joláthy Attila vagy Torok Sándor alkotása. A kiállító teret összekötő fal közepén üde színfoltként jelenik meg impressziójával Cs. Uhrin Tibor, s néhány szép grafikai munka is. A hosszú fal két „szélén” pedig ráhangolódni hív „varázsművészetével” Pikó Sándor, David Beeri, s egészen más technikával, de hasonló hangoltsággal László János. Mindezen erőteljes hatásokat Agárdi Lajos, Horváth János, Karlovics Tibor, Láng Eszter, Nagy Sándor, Sz. Kovács Géza, Zálogh Sándor művei segítenek harmonizálni. Változatosan szép ez a kiállítás, melynek legfőbb jellemzője, hogy törekvésében valamennyi mű humánus, életigenlő, értéktisztelő szemléletű. Ettől az alapállástól vált ez – az egyébként rendkívül összetett arculatú kiállítás – egységessé. Tüzet lobbant a látogatóban; tüzet, mely nem elsősorban az emlékezés rezignált mécsfénye. Sokkal inkább a Lendület, a Lobogás, az Élet… Felfokozott hangulatok, feszülő energiák, kiteljesedésre érett érzések; szellemi tunyaság helyett lángolás és élet. Ahogy ez illik is Rácz György emlékéhez.

Kedves Gyuri! Ott a túlparton -„Túl a vizen…”- persze másként van minden. Nem űz a festőállvány elé a megfejthetetlen, a csupán csak sejthető, de fél arcát mindig eltakaró Élet-titok. A dolgok átláthatóbbak, értelmesebbek, s mégis-mégis fájdalmasabbak. Szutyokba fulladt világunk segítségért kiállt. Halljátok ti is, ott a túlparton. És ez természetesen fáj. Csontos, csupa ideg ujjaid feloldódtak az asztrál-fényben; lelked, az angyal azonban sír miattunk. Tudjuk ezt. … Ahogy sok mindent láttak és tudtak az ősök is, ha feltekintettek a magasságba, s mondották:

„ Égen menő szép madár.

De nem madár, szárnyas angyal.

Szárnya alatt szent ótár,

Szent ótárba igaz hit,

Igaz hitbe Boldogasszony,

Igaz hitű Boldogasszony, nyiss Ajtót!”

Mi is az ajtó előtt állunk, „s zörgetünk”. Ki így, ki úgy. Ki modernül, ki ósdin! Ti türelmesebbek vagytok már nálunk, s elnézitek nekünk ügyetlenkedéseinket. Elnézitek azt is, amit mi itt egymásnak elnézni alig-alig tudunk. De tanuljuk; s igyekszünk. …

…Néhány napja meghasadt a föld Somogybabodon. Az óriási méretű esőzések miatt hatalmas, néhol 8-10 méter mély kráter szeli ketté a korábban sima talajt. Nézem a neten, s nem lehet nem látnom magam előtt Rácz György különleges szobor-képeit is. A szakadásokat, a hasítékokat, az árkokat világunk testén. Gyuri „megpántolta” ezeket. Gerendákkal, vaslapokkal, szögekkel állította meg a további szakadást. Aki elmegy a Bocskai utcai emlékházba, döbbenetes élményben lehet része. Rácz György munkái élnek! Nem csak a falon, lét-valóságunkban is. De így éltek már több évtizeddel ezelőtt is. Legfeljebb nem mindenki figyelt rá. De Ő már akkor is tudta… 1998 márciusában, a Debreceni VII. Tavaszi Tárlaton (Bényi Árpád, Kassai Imre s Makoldi Sándor mellett) ő is díjazott lett. Visszaidézve az akkor írt (Hajdú-Bihari Napló) cikkemet, ezt olvasom: „Rácz György…Mesterművein mindent robbanásig feszít a koncentrált erő, mely a képek kivételesen egységes szerkesztettségéből fakad… Itt vagyunk most: az anyag szinte kínzó fájdalommal készül szétvetni önmagát… És hová tartunk?” Nos, ilyen kérdések átgondolására ösztönzött Gyuri művészete mióta 1976-ban, egy poros-meleg nyári nap leültetett a szoboszlói fürdő alkalmazottjának tornácára… Aztán néha együtt hallgattuk „Kareszt” (Bodó Károly festőművész; Mata János alkotókör), és sok-sok évvel később önálló kiállítást rendezhettem Rácz György munkáiból Debrecenben. Öröm volt és tanulság. Hisz általa másokhoz is eljuttathatóvá lett a kérdés: „Ember! Tudod-e, hová tartasz?”

A most kiállítók közül mindenkinek megvan a sajátos Rácz György-emléke. Vannak, kik szinte gyerekként élvezhették segítő-iránymutató tanácsait (László János), vannak kik együtt indultak, ha más irányból és más irányba vitte is őket a sors (David Beeri), s vannak vele érett alkotóként találkozók, s együtt érlelődők (Joseph Kadar) és számtalan más színezetű, lelkületű kapcsolatok … Egy igazi, nemes férfibarátság például, mely valóban elkísér a sírig (Győri László szobrászművészé; ő készítette többek között Rácz György kopjafáját és tervezte emlékházát). Mindannyian, kiállítók és szervezők hálásak lehetünk a sorsnak Gyuriért. Jó volt Szoboszlóra menni, míg élt. Jó volt elüldögélni kemencéje mellett. Vagy csak egyszerűen nézni csupa ideg ujjait, melyekkel megmintázta az ő sajátos kozmoszát: a fájdalmat, mely széttöri Földanya testét; a hősi küzdelmet, mely megállítani igyekszik a töréseket, hasadásokat, repedéseket; a bölcs, sztoikus szemlélődést, mely el tudja fogadni aminek meg kell történnie. Köszönjük!

Köszönjük ezzel a kiállítással is, mely bizonyára jövőre, ugyanitt, újra megvalósul. Köszönjük a Kovács Máté Városi Művelődési Háznak, a Rácz György Baráti Kör vezetőinek (Piroska Mihály, Kátainé Horváth Mária) és Gyuri szarvasi rokonainak e lelkünknek kivételesen kedves emlékű művész életművének ápolását. (A kiállítás 2010. július 15-ig tekinthető meg.)

 

Alább legkedvesebb képzőművészeimről olvashatók gondolatok. Elsőnek  – a képek sorrendjében – Győri László szobrászművészről, Szabó Antónia képzőművészről és Bobonkáné Papp Antónia és tanítványai munkáiról.

Győri László szobrászművészt Bodó Károly festőművész kiállításának megnyitóján ismertem meg, 1995-ben. Ezt követően nagyon sok alkalommal nyithattam meg az ő kiállításait is Debrecen és vidéke több Galériájában, illetve írtam munkáiról lapokba és katalógusaiba. Részleteket másolok ide, hogy a weboldal látogatója is megismerje Magyarország egyik legremekebb emberét és szobrászát.

 

A REND SZÓLJON BELŐLEM…”

A 60 éves Győri László szobrászművész alkotói pályájáról és újabb munkáiról

2004 októberének 2. felében láthatta a debreceni közönség a Mű-Terem Galériában a művész GENEZIS címmel megrendezett kiállítását. Előtte Hajdúszoboszló adott otthont a szobroknak s a szintén 60 éves pályatárs, Rácz György festőművész kép-plasztikáinak. Ott is –Tilles Béla festőművész gondolatait hallgatva s a közönség értő reagálását látva – örömünk teljesedhetett: -„Milyen sokan vagyunk, kik felbolydult korunkban is igazi rendre vágyunk, s különböző formanyelvű alkotásainkkal is az Egyetlen örök titkait kutatjuk!” Ennek a kutatóútnak példája, egyik „állomása” Győri lászló szobrászi pályája. Reméljük, a Mű-Terem Galéria után a tervezett vidéki kiállításokon is sokan szembesülhetnek az „Egy csodáit” sajátos formanyelven megközelítő alkotásaival. Írásunk rövid kalauz a pálya ismeretéhez, s egyben tisztelgés a 60 éves művész előtt.


Győri László szobrászművészi pályája az 1960-as években indult. Mint építész-tervező, akkor elsősorban fémdomdorműveket, majd fekete és fehér rétegelt műanyag kompozíciókat készített. Ezek legszebb darabjai köszöntik ma is a tárlatlátogatót kiállításain; mintegy megközelíthetőséget, „kaput” idézvén. „Ők” a Fény-anya és a Fény-atya.  Ősi Fény-misztériumaink őrzői.

Majd folyamatosan megváltozott Győri László viszonya az anyaghoz. Erről így vallott egy 1997-ben vele készített riportomban: „A végletekig letisztult formákban valami hiányt éreztem. Egy másfajta Rend vonzott. Fával kezdtem dolgozni. A dió, a vadcseresznye nagyon szép, nemes anyag. Egyszerre jelenti számomra az erőt és lágyságot. Belőlük formáltam Életfáimat, Keresztjeimet. Fontosak számomra, jelentős lépcsők.” Ezen „állomás” jelentőségét hagsúlyozza Győri lászló azzal is, hogy jelen kiállításain is elhelyezi e korszaka legszebb alkotásait. Ilyenek pl. a Nap, Hold, Víz (Duna) hármasa, az Ég köldöke, Föld köldöke című kör-kerék formára komponált szobrok. Hatásuk ma is lenyűgöző. Befogadói-műértői véleményt idézünk a szobrok ránk gyakorolt hatásáról: „ Győri László keresztjén egy kört látunk. Számomra hasonló ez egy kapuhoz. Ezen keresztül nézem a Nap című alkotást. Fokozatosan válik láthatóvá számomra egy lényeges üzenet: ez az ember belső Nap-kapuja, a középpont, a teljesen más világba vezető ajtó”.

A középpont kutatása és fellelése Győri László művészi pályájának egyik alap-indítéka s így kompozícióinak egyik szervező eleme. A másik a felfelé tekintés, a szárnyalás lelki, szellemi magaslatokba – a „nagy –Nyíl” útján, a Csillagok útján. Erről tanúskodnak vertikálisan szerkesztett művei, jelen kiállításain is szereplő életfái; pl. az Életek fája, mely az ősi kultúránkban oly jól ismert beavatás létrája, lajtorjája: maga az Ember, az ember életének útja és legvalóságosabb célja. Győri László ugyanis tudatos tisztelője és követője példaadó, minket felnevelő, szerves műveltségünknek. Ezért is fogalmazhatta 2000-ben egy írásában oly szépen róla Makoldi Sándor festőművész: „Munkásságával belépett azok sorába, akik megmutatják, hogy rangos, központi a szerepe a mai magyar alkotóknak – és akik e közepet veszik célba akár keletről, akár nyugatról, azoknak ajánlatos maguknak hidat építeniük Felénk s e Cél felé.” Győri László újabb, fából remekelt szobrai közül ajánljuk SZÍV-es megtekintésre az égi vadászról, Nimród-ról készített művét és a kozmikus iker-erőket idéző Hunor és Magor alkotásokat.

Újabb kiállításainak a szobrászművész – ki 1981-től a Művészeti Alap, 1992-től a Magyar Képző és Iparművészek Szövetsége valamint a Magyar Szobrászok Társasága tagja – a Genezis címet adta. Példázza ezzel törekvését: munkái segítségével közeledni és másokat is közelebb segíteni a Teremtő Egy megértéséhez. E nemes szándék ölt alakot 5 ragyogó tisztaságúra csiszolt, kör-kerék formájú, plexiből készült plasztikáján. Győri László nem sajnálta a fáradságot, a kemény fizikai „harcot” az anyaggal, hogy munkái anyagszerűségükben is a gondolat iránti szeretetről tanúskodjanak. A fényeket begyűjtő és szétárasztó művek a teremtő folyamatot írják le szobrászi megfogalmazásban. Az egyetlen folyamatot, melyet az embernek élete során érdemes „kikutatni”. Ez Győri László művészetének nagy értéke: ösztönöz, emel s nem lesújt, és nem a rög felé húz. Genezis-sorozat-ához kis füzetnyi leírás is társul, melyből tudhatjuk: Győri László egy Genezis-park, Életpark modellezését alkotta meg e plasztikákban. Vajon hol, kik építik majd meg e ragyogóan tiszta életparkot? Talán épp Debrecen városa!? S ha nem, még mindig megmarad a művész számára a legszebb lehetőség; föépítni mindezt Önnön Mag- ában.

Szívbéli kívánságunkhoz a Védákból  ismert ősöket idézzük: „A rend szóljon belőlem, az igazság szóljon belőlem! Engem ez megsegítsen, segítse meg a szólót!” Budaházy Éva

szerkesztés folyamatban…

 

Read Full Post »

Versek

A vers lassan “kimegy a divatból”. Ez elég komoly tünete napjainknak. Nem arról van szó, hogy nem jelennek meg verseskötetek. Természetesen szép számban látnak napvilágot. De a “Vers”  mint kötött, ritmikus beszéd lassan a múlté. Én elég ritkán írok verset. De akkor fontosnak érzem a kötött formákat (hexameter vagy hangsúlyos magyar vers)  Ezen az oldalon néhány általam írt alkotás vagy  részlet olvasható. De ajánlom fölkeresésre a “Könyvek …” oldalt is, hisz hosszabb verses műveimről ott lehet tájékozódni.

Itt mindenek előtt a Hexameterek című versem teszem közzé, mert nagyon kedves emlék fűz hozzá. Egyetemi tanárom, Szuromi Lajos  – kivel volt szerencsém egyetemi éveim után is többször találkozni és elmélyült, már-már önfeledt beszélgetéseket folytatni a magyar irodalomról – panaszolta: nincs mai magyar hexameter. Nagy verstani munkáját szerette volna friss alkotással is bővíteni. Másnap elvittem neki az alább következő verset, mely így bekerült A magyar hexameter című könyvébe. Természetesen tudatában voltam viszonyomnak e szép ritmikai formához. Érzem, hogy a hexameter teljesen megfelel a mi magyar beszédünk ritmusának is. (Beszéd- tanárom, Montágh Imre  feledhetetlen előadásai jutnak eszembe   nyelvünkről, a ma beszélt legritmusosabb nyelvről!)A tá-ti-ti (görögül daktilus a versláb neve) sodrása gyönyörű. Lendülete teremtő erejű. Szóval: tudtam és éreztem ezeket, mégis meglepett a metrikai elemzés. Több harmónia jelent meg soraimban, mint gondoltam volna.

Csak biztatni tudok mindenkit, próbálja ki! Írjon  akár nagyon egyszerű, “hétköznapi” témára kötött formájú verset.  Hisz a  szó teremtő erő! A ritmus  pedig a szó lelke!  Jó próbálkozást!  És íme  az elemző összefoglalás, majd a vers Dr. Szuromi  lajos jegyzeteivel. Hálás vagyok a Tanár Úrnak az utolsó mondatért: “E költeményben bátor, erős lélek suhan roppant mélységek fölött”.

Budaházy Éva verséről

Budaházy Éva Hexameterek című versének keletkezési ideje: 1994. október 1. E kötetet 1993 végén zártuk, az utólagos bővítés esélyét megőrizve. Budaházy Éva költeménye helyet érdemel s követel magának reprezentatív antológiánkban, amely a XX. század második felében verseket mérlegel, az alkotók irodalomtörténeti helyére tekintet nélkül.

A Hexameterek kezdő és záró félsora Kosztolányi egyetlen hexa-meteres költeményének indító és befejező sorát idézi, a vers mérete is Kosztolányiét követi. Verselés, versméret, kezdő és záró sor azonossága – ezek a látható párhuzamok a két költemény között. Budaházy Éva versének filozófikus mélysége, esztétikai érzékenysége természetesen egyéni irányú, a vers eredeti, önálló alkotás, nem Kosztolányi-imitáció. A költemény metrikai karaktere is eredeti, számos eleme figyelmet érdemel, verseléstörténeti érdekessége vitathatatlan.

A vers 111 szövegsorából kettő töredékes, ezek a Kosztolányi-idézetek. A 42. sor pentapódia, a 69. sor heptapódia. 107 szabályos hexametert tartalmaz a költemény.

A hexameterek daktilusi aránya 62%, ez az igen magas arány XX. századi hexametrizálásunk megújítójának, Kosztolányi Dezsőnek a versében magasabb csupán. 50-60 sornál hosszabb versekben két költőnket jellemzi pontosan ilyen arány, Dsida Jenőt és Áprily Lajost. – Természetes, hogy a nagy daktilusi arány a 4-5 daktilust tartalmazó lábazási sorváltozatok magas arányából adódik, jelölési rendszerünkben ezek a 01 (dddd ds), 02 (ddds ds), 03 (ddsd ds), 04 (dsdd ds), 05 (sddd ds). Ebből az öt változatból egyet teljességgel mellőz a vers (05). A működő négy változatból 23% a holodaktilikus hexameter (01), a másik három (02, 03, 04) összesen 29%. – A holodaktilikus hexameterek a századunkban megújulást jelentő görögös gazdag daktilizálás közben sem haladják meg általában a 20%-ot, 30%-ra csupán Kosztolányi versében emelkedik ez az arány. Budaházy Éva verse e szempontból Dsida és Áprily között helyezhető el, emberöltőnyi távlat után – e sorok írásának idején – spontán elevenséggel éled újjá e sorváltozat. – A köl-temény arányokban vezető sorváltozata a 07-es (dsds ds), 25%-os arányát csupán Illyés Gyula két versében (összesen 37 sor) múlja felül. – A holospondaikus hexameter (16, ssss ds) teljes hiánya olyan metrikai jellemző, amely századunk megújuló hexametrizálásában gyakori, Dsidára és Áprilyra is jellemző, noha a magyar hexameter a XX. századig rendszeresen működteti, egyetlen kivétel azonban éppen a magyar hexametrizálás első nagy alakja, Kalmár György, kinek Ideillő műve a 110 sornyi Terézia-ének, amelyben egyetlen holospondaikus hexameter sincs.

Budaházy Éva költeményének elsőrendű metrikai meglepetése a hangzó lejtés karakterében rejlik! 107 sorban mindössze három sor hangzata emelkedő, a sorok 82%-a hangzatában is ereszkedő lejtésű. Képlet és hangzat lejtésazonossága 8-10 hexameternél hosszabb versben ilyen arányban még nem tárult elénk.  – Képlet és hangzat közelítésére különböző törekvések találhatók hexametrikus költészetünkben, 30-35%-os eredménnyel (Keresztury Dezső, Vitéz Ferenc), Weöres SándorSzállnak az alkonyi felhők… című versének 100%-os hangzati ereszkedése a verset alkotó összesen  négy hexameterben érvényesül.

Képlet és hangzat lejtésazonossága a dierézis-metszetek és a szómetszés nélküli lábazás gyakoriságával közelíthető. Ezek a természetes metrikai eszközök működnek Budaházy Éva versében is, minden korábbi példánál sűrűbben. Főmetszetként másoddierézis található a sorok 27%-ban (ez 9% Weöres verseiben, s a korábbi időkhöz mérve a legtöbb; 15% hatalmas aránya csupán Vitéz Ferenc verseiben mutatkozik). A harmaddierézis aránya 21%, Weöres Sándor és Vitéz Ferenc eddig legmagasabb arányával azonos. – Főmetszetként példátlan arányú e költeményben a negyeddierézis (34%), a legmagasabb arányra mindeddig Vitéz Ferenc verseiben bukkantunk (17%). Budaházy Éva versében egyedülálló metrikai jellemző a verselmélet által ősidők óta ajánlott penthémimerészek és hephthémimerészek, eme uralkodó arányú lábmetsző cezúrák teljes mellőzése a főmetszetben. Saját jellemző az is, hogy a dierézis-főmetszet gyakorta dierézis-mellékmetszettel társul!

A metszetkezelés e módja teremt néhány szimultán hexametert is, például harmadoló tizenötöst a 07-es sorváltozatban.

A szómetszés nélküli lábazás a daktilusok esetében igen magas, az általános arányokat csaknem háromszorosan múlja felül, az ereszkedő hangzati lejtést parányi choriambizálás “fenyegeti” csupán, a szómetszés nélküli anapesztusok teljességgel hiányzanak. 50-60 sornál hosszabb verseinkben ezek a kapcsolt arányok még nem bukkantak fel! – A holodaktilikus hexameterek között öt sorban is valamennyi daktilus szómetszés nélküli!

A metszetek és a szólábazás egyedi kezelése eredményezi az ereszkedő lejtés hangzati harmóniáját olyan költeményben, ahol a nagy daktilusi arányú sorváltozatok uralkodnak, ezek pedig általában a hangzati lábazás vegyességét mutatják hexametrikus költészetünkben.

Budaházy Éva esztétikusan szép versében a metrika dinamikus, a metrikai tényezők egyedi érvénye az eufóniát nem zavarja. A mélyen humánus filozófia lírai érzelmek húrjain szólal meg, szélsőségek nélkül. E költeményben bátor, erős lélek suhan roppant mélységek fölött.

Hexameterek

“Lám, ma ujólag az álom”

Fátyola lebben a szélben; a lét sivatagja alatta.

01/h-n-cefij/310/3

Vágyik a lélek a messze hazába kutatni a titkot.

01/k-e-bcfhno/200/1

Szálldos a pille-homályban törten a sok repüléstől,

03/i-x-bcklm/210/1

5  Törten a drága örömtől, visszafizetve az árát

03/i-x-bceno/100/1

Már kamatostul; bízvást: mit sem hagyva magának.

15/f-i-ajln/000/1

Ott hol a lét fala tompa morajjal a mélybe hanyatlik,

01/f-l-abcdhkn/210/1

Száz szine, harmata, balzsama, illata pernye-virág csak,

01/cl-fi-ap/410/3

Ott hol a vágy szava fölsikit éjszaka látva a rontást,

01/l-fo-abcdin/510/1

10              Látva a drága vetést is felsorakozva az útra

03/i-x-bcegno/110/3

S menve a gazda elébe frontvonalában a glóbusz

03/i-x-bceno/100/1

Rettentő idejének; ottan szálldos a lélek

14/i-l-dno/100/3

Törten a pille-homályban, törten a sok repüléstől,

03/i-l-bckm/210/1

Szint’ ugy a drága örömtől, visszafizetve az árát,

03/i-x-abceno/100/1

15              S így szabadulva a rettenetestől. Látja az árva

02/l-x-aefno/100/1

Felsorakozva az útra a régi vetésnek a rendit,

01/h-x-efikno/100/1

Látja a sarlót, villan az éle a lenti homályban,

04/f-l-bchikn/300/1

És lehanyatlik a búza, az árpa s a rozsnak a szála.

01/k-x-aefhilno/300/1

Lenn kavarognak a porban, a mélyben a szél ütemére,

01/x-k-aefhilm/210/1

20              Ám nem telnek a zsákok, a csűrök még üresednek,

09/h-x-acefilm/200/1

És csak a pelyva, a szalma halomját látja a gazda,

02/x-el-abcfhno/300/1

Ott hol a drága arany Nap szép sugarával a tájat

03/i-o-abcegjn/110/3

Nemrég még koszorúzta erősen, és ime még sincs

09/l-o-cdhmp/110/3

Ért gabonája vetésén, nincs még híre se annak.

06/i-lo-aejn/100/1

25              Ígyen a lét fala tompa morajjal a mélybe hanyatlik,

01/f-l-bcdhkn/210/1

Elnyeli végleg a búza, az árpa s a rozsnak a szálát,

01/k-x-cefhilno/500/1

S nem marad épen a szép veteményből semmi se immár.

02/l-x-acefgno/310/1

Akkor a lélek a pille-homályból így letekintve

02/l-e-bcfm/200/1

Megszomorodván, sírva siratván nézi a tájat.

07/f-l-hno/100/1

30              Épül a lét fala, bővül alapzata megkövesedve,

01/f-l-bcdh/210/1

Pelyva marokja s szalma halomja a vázat adója.

04/f-l-bhkn/000/1

Mind amit egykoron ültete víg napon: élte gyümölcsét,

01/l-f-acijn/410/1

Most letaszítva, a sárba szorítva látja a lélek

02/e-l-afhno/100/1

Épület alján. Látja a meddő, végbehanyatló,

07/f-l-chi/200/1

35              Éretlen veteményei sorsát mára betelni,

09/l-x-din/000/2

Azt amit elhagya, rontva lerontana újra születni.

01/f-l-achn/200/1

Épül a lét fala, épül a börtön örökkön örökké:

01/f-k-bcdhin/310/1

Száz kusza vágy szava, roskatag éjszaka lenn feketélnek,

01/f-l-acdim/410/1

Bástya, oromzat, fegyveres osztag benne feléled.

07/f-l-bin/100/1

40              Útjain annak bárki haladhat, célt sosem érhet,

07/l-f-chmo/200/1

Dús veteményét, kerti gyümölcsét nem leli ottan.

07/l-f-ahmo/100/1

Padlata, kőfala száz kusza vágy szava annak,

Fegyveres osztaga, hatvanhat nagy baj-viadalra

06/f-l-cj/200/1

Hatszor száz úton majd újra megindul a téren,

12/i-o-cdgkn/000/1

45              És letarolja a szép veteménynek a halkszavu múltját,

01/l-f-aegko/100/1

S nem marad épen, nem marad akkor semmi se immár.

07/f-lo-acgin/300/1

Ekkor a lélek a pille-homályból így letekintve

02/l-e-bcfm/200/1

Nagy fogadással, vágyakozással indul az útra:

07/l-fo-an/100/1

Padlata, kőfala, börtöne általa már sose épül,

01/i-m-cflo/510/3

50              Új veteményt sem vet már többet a lét fala alján,

08/k-x-adfgilmo/210/3

S nem táplálja a hatvanhat bajt hatszoros útján.

14/l-x-aefjo/100/1

Várja a lélek a pille-homályban, várja az Egyet,

02/l-x-bcefno/300/1

Fölfolyamodván hívja magához a messze-szakadtat,

04/l-f-hk/000/1

Azt aki volt, van s lesz is örökké bármi teremjen

07/l-f-acdghn/110/1

55              Rontására e glóbusz időben megszületettnek.

09/l-e-fh/000/1

Látja a lélek a kör sugarának a tiszta aranyló,

01/x-el-bcfgkn/210/1

Dárdahegyes ragyogását, látja a messze-szakadtat

03/i-l-dk/110/3

Önfényéből végre kilépni, s a tíz igazaknak

11/k-fl-hm/000/1

Megjelenését ígyen igérni. Látja a lélek

07/l-f-hno/100/1

60              S megszakad ekkor a kínja a múltnak, a sokszinü bajnak,

01/k-f-cehilo/500/1

Már csak az ösvény, már csak a lépcső vonja magához.

07/f-l-abcghin/200/1

Ekkor a lélek a pille-homályból megszabadulva

02/e-l-bcf/200/1

Nagy fogadással, vágyakozással indul az útra.

07/l-f-ano/100/1

Nyílik az ajtó, tárul az ajtó résnyi határig:

07/f-l-bchin/200/1

65              Hét sugarával a fáklyavilágnak fénye beárad,

02/x-el-afn/000/1

S felfedi templomi titkát súlyoknak s a szobáknak.

06/i-cm-fn/200/3

Áll vala ottan aranyló mérleg a kör közepében,

03/e-l-acikm/210/1

Körbe körülte a hét súly várja a próbatevésre

03/i-l-befgk/100/1

Megjelenőket. Egyiken íme a hit neve fénylik, az Egynek

70              Messze-sugárzó szép ragyogása, s másika hordja

07/l-f-go/100/1

Oldalt rendre felírva a szép szót, melynek az el nem

09/l-x-cehijnop/110/1

Múló tiszta patakja a lélek jó vezetője

09/h-l-ceim/000/1

Az úton, menvén tova bátran a harmadik ábra

11/d-l-agiko/200/1

Jelzete mentén Sophia úrnő tiszta honába.

07/fl-x-cin/200/1

75              Jobbra a három súlytól, melynek erős a hatalma

08/i-m-bcfkn/110/3

Áll vala négyszöge rendben a többinek ésszerü sorban.

01/l-f-achio/500/1

Túlnan a lélek próbahelyétől: bővizü forrás

07/l-x-bcfo/200/1

Tör fel a mélyből. Kútja az égi, szent szeretetnek

07/f-l-abchim/200/1

Tiszta vizével várja a méltó, önmaga által

07/l-f-bhio/200/1

80              Megszületettet. Felragyog ekkor – s fénye világít –

07/f-l-in/100/1

Hajnali új diadalra teremtett ifju fiára

02/x-l-cdhn/110/1

Betlehem ékes, messzesugárzó csillaga immár.

07/f-lo-c/200/1

Hallja a lélek a fény közepében a hétfoku hangot,

01/k-el-bcfgo/310/1

Hallja a messzeszakadtat szólnia szép zene által,

03/i-l-bcmo/310/1

85              Látja az ünnepi termet, égnek a hétkaru gyertyák.

03/i-x-bcfklo/400/1

S felvonul újra betelve a jóizü fény-adománnyal

01/e-l-chi/200/1

Mind a tizenkét fátyolos arcú ifju zenész is.

07/l-f-abinp/110/3

Áll a terem közepében a szépmivü boltnak alatta

01/h-l-abdin/110/3

Ékesen-egyszerü díszben fája a Nap jegyesének.

03/i-l-cfkm/310/1

90              Ágai zölden fölfele nőnek, majd lefelé is

07/l-f-cimp/210/3

Hajlanak úgyan, mint mikor édes, szép muzsikára

07/fl-x-cgim/200/1

Lejtik a táncot. S íme a nagy kapu ajtaja tárva,

04/f-lo-bchij/410/1

És az aranygömb százszinü tükre messze világít.

07/l-f-abin/100/1

Ekkor a lélek ölte magára hószinü köntöst,

07/l-f-bcho/200/1

95              Indul a lépcsőn, indul a társa elébe az úton.

04/f-n-bchiko/200/1

Hívja magához, vonja magához, nem szakad el már

07/fl-x-bhmop/110/3

Ősköteléke a násznak, kétszeres éke az Egynek.

03/i-o-efln/200/1

S ott az Aranygömb százszinü tükreinek közepette,

04/f-x-abim/110/3

Ott hol az Egynek a kétszeres éke is újra születhet,

01/x-l-abcefikn/400/1

100             Ott vala trónusa, régen is otthona – nem feledetten,

01/fl-x-achim/400/1

Ott leli társát, s ott terem újra csak néki az ünnep –

04/f-l-acgikno/400/1

S ottan a kettő hordva az Egynek isteni képét

07/fl-x-bchio/300/1

Hárommá nemesedvén újra betölti a törvényt.

10/i-x-dkno/000/2

Azt ami volt, van s lesz is örökké bármi teremjen

07/l-f-acdghn/110/1

105             Rontására a glóbusz időben megszületettnek.

09/x-el-fh/000/1

Kap vala lándzsát, gyémánt fénye villan a térben,

15/f-lo-acin/200/1

S hangzik a szózat újfent, messze kiáltva az intést:

08/i-x-bcfkno/100/1

– Folytassátok a munkát, folytassátok a harcot!

14/i-x-efno/000/1

Vértezvén szeretettel, drága királyi örömmel

10/i-x-dkn/000/2

110             Szánva-segítvén nézzetek újra a pille-homályba:

04/l-f-ik/200/1

“Jaj, mi az ember – – ”

1994. október 1.



Aranypecsétes levél...,rajz

A szerkesztés folyamatos…

.

.

.

.

Read Full Post »

Mese, mítosz, hagyomány

 

A mese mise. A lélek eledele. Mi magyarok különösen gazdag mesekinccsel bírunk. Tündérmeséink gyönyörű hitregék.  (Lásd a Könyvek… kategóriára kattintva: Aranymadár, Gyöngyhimnusz, Csodaszarvas.) Nemcsak (sőt, elsősorban nem) gyerekek, hanem minden korosztály számára hordoznak fontos üzeneteket. Korunk egyik biztató jelenségének tartom a meseelemzések megszaporodását. Ezen az oldalon néhány általam  írt vagy olvasott és különösen fontosnak tartott meseelemzést mutatok be (amennyiben lehetőségem s időm  van, hisz a téma kimeríthetetlen).

A fent látható képek életem nagy “meseélményeihez” kötődnek. A gyerekek még ma is, “modern” mesékhez szokott korunkban is, ámulattal csüggnek a mesemondón, a meseföldolgozást előadón. És sokuk szerencsére még pontosan érzi és tudja, hogy minden tündérmese valóság, s rendkívüli szépséggel és pontossággal vall az ember küldetéséről.


ARANYMADÁR

Bölcseleti hagyatékunk, a népmese

(Előadás-vázlat; Készítettem 2010 Kikelet havában.

Elhangzott: Pécs, 2010. március 29.)

Előadásunk – írásunk – elején tiszteletünket fejezzük ki a szent tudás hagyományát fenntartóknak.

Tisztelet az emberiség tudati tisztulásán munkálkodóknak.

Tisztelet mesegyűjtőinknek, mesekutatóinknak. Külön tisztelet Berze Nagy Jánosnak, ki 1924 és 1946 között Pécsett élt és munkálkodott.

Tisztelet Magyar Adorjánnak, ki Ősműveltség című munkájában közli Az Aranymadár című mesét. Pannon ősnépünk köréből valónak tartja;  vallásbölcseleti, hitregei elemeit szorgos kutatómunkával gyűjtötte össze, és ihletett lelke sugallatai segítségével formálta meg.

Tisztelet a talán legismertebb meseföldolgozónak, Benedek Eleknek. Magyar Adorján Aranymadarát az általa közölt, A pelikánmadár című mesével vetjük össze. Reméljük, tanulságosan.

I.

Ha népmesét idézünk, látszólag a múltba fordulunk. Hiszen bármennyire is sok szép és nagyon okos népmeseelemzés született az utóbbi évtizedekben azt látnunk kell, hogy olvasni kevesen olvassák már a mesét. Mesélni pedig még kevesebben szoktak. Előadásunk egyik célja épp az, hogy vágyat keltsünk  „mesélő közösségek” életre hívására. A mese ezen közösségekben megelevenedve hidat képezhetne a múlt bölcsessége és jelenünk között. Ha jelenünk részévé emeljük a tündérmesét, szinte észrevétlen ösztönözhet bennünket átélésre, egyfajta tudati változásra. Nagyon egyetértünk Chögyam Trungpa buddhista tanítóval: „A múlt tisztelete önmagában nem  fogja a világ kérdéseit megoldani. … A jelen pillanat átélése az a híd, amely a múlt bölcsességét jelenünkkel összeköti. Ha értékeled egy festmény, zenedarab, vagy irodalmi mű szépségét, attól függetlenül, hogy az mikor készült, most értékeled… Mindig most van.” (Titkos tanítások… 35. o)

Az örök jelen, a most fényébe kívánjuk tehát állítani a tündérmesét, azon belül is elsősorban a hősmesét. Szükség van erre korunk valóságában?- kérdezhetik. Igen. Végtelenül nagy jelentősége lehet egyéni és közösségi életünkben egyaránt. Hisz a mese átélése egy magasztos szertartás, mint ezt hangalaki párja, a „mise” szó is jelzi. Bepillantást ad az egyetemes törvényekbe épp úgy, mint testi-lelki sérüléseink okaiba. Feloldja a végletesen elkülönült én magányát, hisz felismerteti vele helyét a világegyetemben. Erősíti belső szabadságát úgy, hogy közben részecske szerepére is fényt vetít. Megérteti, miért kell a résznek az egészért küzdeni, s épp ezen önfeláldozása árán hogyan érheti el, hogy eggyé váljon az egésszel. A mese kézzelfoghatóan bizonyítja a hermészi tételt: „ahogy fent, úgy lent; ahogy kinn, úgy benn”. A mese színtere ugyanis a mi benső világunk. Jellegzetes hősei nem a képzelet szülöttei. A mi tudati állapotaink tükröződnek bennük. A mese cselekménye tehát szertartások sorozata, melyek bennünk és általunk mennek végbe. Nevezhetjük e folyamatot „megvilágosodásnak” is: zavaros tudati tényezőink megfényesedésének. Ezért beszélünk a mese kapcsán „bölcseleti hagyatékról”. Csöpel láma erről így ír Titkos tanítások magyar mesékben című könyvében: „Meséink többsége sosem szólt gyermekeknek, tudjuk, hogy hallgatóságuk felnőttekből állt, és elmondásuk szinte szent szertartásosság keretében történt, ami méltó is volt az alkalomhoz, ha meggondoljuk, hogy a mesék ősi hagyományunk legféltettebb kincseit, mélységes és szent szellemi tanításait tartalmazzák.” (i. m. 24.o)

Hasonló következtetésekre jutott sok évtizeddel ezelőtt Magyar Adorján is. Tündérmeséinkben hitregei, vallásbölcseleti emlékeket látott. Ősnépünk vallását a lelkiismeret vallásának nevezte. Jelképei az aranymadár, aranytükör és maga a tükröződés jelensége. Ahogy a tükör külső megjelenésünk minden apró részletére ráirányíthatja figyelmünket, úgy segíthet a lélek-ismeret gyakorlása, a bensőnkbe nézés, felismerni a bennünk élő magasabb rendű létezőt. Erről így ír: „A lelkiismeret nem más, mint a lélek és az önmagam fogalmak egyesülése, ami egy Másik én gondolatát hozza létre, amely másik én, mivel testnélküli, tisztán szellemi valami: tehát fennköltebb, nemesebb, istenibb; tehát jobb is, mint a testi én.” (A lelkiismeret aranytükre, 12.o) Testi énünk burkában tehát egy Másik is él. Egy „isteni szikra” – ahogy szintén nevezte a szerző.  Ezért a Másikért folyik a küzdelem a hősmesékben. Ezt a másikat kell önzetlenül szolgálni. Őt kell megmenteni, fölébreszteni halálos álmából, vagy épp őt kell a mese folyamán  visszavezetni valaha volt, magasztos állapotába: a helyreállított királyságba, a Fénybirodalomba.

Példamesénkben az eredeti birodalom magasztosságát a következő képek jelképezik: az Aranymadár, a Világ Zengő Aranynyárfája, a Világ Fényes Ezüsttava és a mindennek keretet adó Rózsakert.  Itt indul a történet, ahol a kert uraként a tiszta, ép, még nem rongált tudatú eredeti ember áll előttünk a király képében. Lelkületének ragyogó tiszta ezüstje (az ezüst tó) képes tükrözni a szellemi Nap fényét. Életfája tiszta arany; tudatcsatornája tehát nyitva áll a világosság előtt, benne a szellemlélek bárkája ring. A tudat valamennyi képessége tündököl a fa tetején, és hangot kap az Aranymadár énekében. Ezzel a teljesség képpel indul a mű, bizonyítva, hogy „a rend a világ lényege… Minden világnak megvan a maga rendje, mely törvényszerűen tökéletes összhangban van a nagy egésszel, hogy a mindent összekapcsoló törvény ne zavartasson meg. …Minden világ egy folyamat kifejezése, melynek teljesülnie kell.” (Az egyiptomi ős-Gnózis, 197.o)

Hallgassuk meg tehát a mesébe írt folyamatot! Részben azért, hogy az eddig elmondottak is bizonyságot nyerjenek; másrészt, hogy  elindíthassa a meseszöveg azt a tudatáramlást, melynek segítségével ráismerhetünk a mi bensőnkben is megnyilvánuló folyamatokra.  Az Aranymadár két utat mutat be. Először a királyfi útját ábrázolja. Ezt hallgatjuk tehát először; rövidített  formában, de a legfontosabb mozzanatokat megtartva.

(Vetített képes előadása a mese 1. felének ; de lehetséges csupán hangfelvétel vagy élő előadás is.)

II.

Csodálatos rendezettséget tükröző mese-bevezetőnkben megismertünk tehát egy „égi kertet”. Hangsúlyosan jelen van benne a négy elem a maga eredeti tisztaságában. És KeRT-je; azaz KeReTe, KöRe KöZe-pén ott a KiRáLy – a KeRáL . Fontos eligazítást kapunk a kezdeti állapotokról nyelvünk bölcsességén keresztül is. A Ker-, Kör szógyök a teljességre utal. Ez az alapja a király szónak is. A király, a magasabb rendű tudatosság, azonos minőséget képvisel a paradicsomi állapotokat tükröző kerttel. Ez a magasabb rendű tudatosságot képviselő lény felidézője lehet a bennünk élő „Másiknak”, a szellemi tényezőnek. Bár ebben a kezdő pillanatban még semmi elválasztottságot sem érzékelünk. Egység van, így tehát még nincs is Egyik és Másik: nincs „külső én” és „belső én”. A kezdeti harmóniát a következő cselekménymozzanat zavarja meg: álnok kereskedők ellopják az Aranymadarat.

Ez az a válságpont, mely elindítja a mesefolyamot. Hisz rögtön csorbát szenved az aRáNy, hiányzik már az eRéNy … S itt újra fel kell figyelnünk a szavak hangalakba zárt bölcsességére. Pl. a kereskedő szógyöke is a „KöR; KeR”. Mondhatnánk akár így is: KöRöS – KöD! Mi történik, ha arányt tévesztünk, ha eltűnik életünkből az erény és köröskörül betakar bennünket a köd? Akkor „elködösül” a látásunk, a tudatunk. A kép a tudati hanyatlás képe. A Király birodalma egy alacsonyabb létsíkra zuhan.

Minden ősi bölcseleti rendszer tud erről a zuhanásról, ha más és más módon közelít is hozzá. (A téma kifejtése hosszú lenne.) A zuhanás okául a mese a madár elrablását nevezi meg, s ezen jelképen keresztül kifejezi a szerző a Fénytől, az Atyai minőségtől, a Lelkiismeret szavától történő elválást. A leszakadást a szellemi élettérről. (A madár szó is nagyon fontos számunkra, ha meggondoljuk, hogy minket, magyarokat ma is hívnak – hangalaki megfelelőt ejtve – madarnak, pl. délszlávok.  A Mada, Máta, Mád helységneveink pedig a szó eredeti jelentését idézve: föld, mező, ország, hegy. Lásd. Dr. Bobula Ida művei) A zuhanás eredménye: szomorúság, betegségek, háborúságok, halál. Mindez sok szinten értelmezhető: galaxisunk, napkozmoszunk, Földünk, nemzetünk és egyéni, mikrokozmikus létünk, személyes kis világunk síkján is. Hisz „ahogy fenn, úgy lenn…” Minden ősi bölcseleti rendszer tud pl. kozmikus napokról, világhónapokról, precessziós nagy évről, mely egy kb. 26 ezer éves ciklus…stb. Bennük ritmusosan váltják egymást az elsötétülő és fényteljesebb időszakok. Ha mesénket ezen a nyomvonalon folytatva fejtenénk tovább, nagyon gazdag csillagmítoszi (asztrál mítoszi) motívumkincsre lelnénk. Mi azonban most a belső útról, a mikrokozmikus történetről folytatjuk elmélkedésünket.

A tudati zuhanás megrázó képei közepette is maradt remény. Ugyanis a király nem zuhan a teljes tudati elsötétülés szintjére. Ő nem feledi az Aranymadarat. Tudata emlékező tudat. „Tudatában van, hogy személyiségének hiányzik egy része.” (Lásd még: A tudat hét állapota, Pentagram, 1994. január, 3.o) Tudja, hogy az elveszettet semmi sem pótolhatja, vissza kell hát szereznie. Ezért indul útnak, azaz alakváltozata, a királyfi indul a madár keresésére. Rálép tehát a belső ösvényre! Szolgálni fog. Szolgálni fogja azt a belső hangot, mely még megmaradt az Aranymadárból. Sokan és sokféleképpen nevezték ezt a hangot. Magyar Adorján a lelkiismeret szavának mondta, Az arany szabályok könyve „a csend hangjának” , a Bhagavad Gíta pedig így tanít: „Én vagyok a Felső lélek, a minden lélek szívében elhelyezkedő irányító.” (Az édes abszolút…115.o) Ez él és hat a királyfi szívében is,, és elindul, hogy visszahódítsa a Fénybirodalmat.

Ezoterikus szóhasználattal élve így mondanánk: elindul a „megvilágosodás” útján. Nem rossz ez a megnevezés, hisz a világosság, a Fény fogalom tudja leginkább kifejezni az elkezdődő üdvtörténeti, üdvözülési  folyamatot. De ha ezt valami természetes észképességbeli gazdagodásnak, kiteljesedésnek fogjuk fel, tévedünk. A megvilágosodás a már voltra és újra hatásossá tehetőre, és  nem a „bukott” világból származóra vonatkozik. Azt kell újra uralomra segíteni. Hisz „senki sem ment fel a mennybe, hanem ha az, aki a mennyből szállott alá” – mondja a János evangélium (3. 13). Akiben megszólal a Hang, megjelenik a késztetés, az aztán bejár hetedhét országot is, hogy célját elérje.

Önmegismerő útja során a királyfi tudata minden kis kamrácskájába betekint; mind a 7 tudatközpontot megvizsgálja, de nem kap felvilágosítást. Megjegyzendő, hogy ami a belső ösvényen történik, gyakorta a megvilágosodást kereső külső életében is megnyilvánul: utazgat, szent helyeket keres fel, hajtja a megismerés vágya. Így jut el, mint mesehősünk, a sötét erdőbe. Lemerül a lélek sötét éjszakájába. Minden Fényre-vágyó eljut egyszer a m aga erdejébe. Innen indul beavató útja. A magyar népmesékben gyakori ez a mozzanat. Pl. a kilőtt nyílvessző egy sűrű erdő közepén hull le, mutatva, hogy ott NyíL-ik lehetőség a magasabb rendű tudatosodás útjára lépni. De az „emberélet útjának felén” Dante is sötétlő erdőből indul túlvilági útjára. (Épp Dantéra hivatkozva azonosítják ezt az erdőt a rossz útra téréssel : „…valahogy a jó útról leszálltam”.) Meséinkben az erdő mindig segítőt rejt, azaz tudati felismeréseket. Jelen történetben a királyfi felfedezi a fák ágai között pislákoló fényt, a fehér szakállas öregember házát. Életfáján feldereng valami a benne élő, halhatatlan isteni szikrából. Mivel a halhatatlant másként öröknek nevezzük, kézenfekvő, hogy öreg legyen a jelképezője (öRöK – öReG alakváltozatok). Tőle tudja meg, merre kell mennie. A rá váró nehézségekkel is szembesül.

A történet ezen része végtelenül gazdag, sok síkon értelmezhető. Egyben ez az a pillanat, hol az olvasó-hallgató maga is átélheti a beavatási útra indulás élményét vagy legalább az elindulás vágyát. Döbbenetes élményként hathat ránk az is, ahogyan a királyfi az előtte álló út minden apró részletét megismeri: a tengeri utat, a hegyet a kőemberekkel, elbukásának veszélyeit.

Felmerülhet bennünk a kérdés: – Hogyan lehetséges ez? Hisz egyenlőre az Aranymadár hangját nem hallja, az isteni bölcsességtől elválasztott állapotban van. Csak egy kis pislákoló fény gyulladt meg emlékező tudatában. Honnan tudhatja mégis, mi vár rá? Isteni segítségben részesül. Egy pillanatra világosság árad szét tudatában. Mintegy ízelítőt kap a szellemi látásból. Ezt a kegyelmi ajándékot nem lehet kikényszeríteni. Viszont lehet rá vágyni teljes odaadással, és lehet utána kutatni minden erőnkkel, mint mesénk hőse tette. Ezen a szinten már teljesen világos, mire tanít a történet! Jelzi azt is, a kegyelem külső formában is megnyilvánulhat; pl. egy bölcs segítő, egy közösség, egy támogató erőtér formájában. Így van ez szinte valamennyi tündérmesénkben. A segítő lehet öreganyó, koldus, aki „jó tett helyébe jót” ad, de lehet valamely állat, táltosló vagy óriás. A segítő esetleg egy eszközt is ad a vándornak; pl. sípot, hajszálat, melyet megfújva segítséget kérhet. De előfordul, hogy elkíséri útjára, és átéli vele a próbatételeket, vagy épp maga készíti elő az újabb beavatási mozzanatot. Ilyen szempontból nagyon változatosak meséink.

Mindez ékes bizonyítéka lehet ősvallásunk nagyon is gyakorlatias jellegének. Megőrizték meséink a magasabb rendű élet titkaiba beavató közösségek létezésének tényét. Az Aranymadár történet és számtalan társa jelzi, hogy népünk ősmúltjában működnie kellett ilyen közösségeknek. A világosság útjára vágyakozót ott bölcs segítők vették körül, kik gyakorta nem is szemtől szemben oktattak, hanem relyteki módon. Elképzelhető, hogy az ő leszármazottaikból lettek később a mesék megőrzői, továbbadói. Azaz a megvilágosodás útjának elmesélői.

Ezen belső történések külső köntösbe öltöztetése is az elbeszélők találékonyságát dicséri. Egyben őriz e külső köntös sok olyan jellemzőt, mely meséink és más népek ősi bölcsességkönyveinek hasonlóságaira világít rá. Ilyen szempontból utalhatunk a fent már említett, Az arany szabályok könyvére, melyet a világ H. P. Blavatsky fordításában ismert meg (először 1889-ben). „A hét kapu” című töredékben pl. így oktatja a jelöltet mestere: „…Paramitá magaslatai még meredekebb ösvényen érhetők el. Hét kapun át kell kiküzdened utadat, hét erődön át, amelyeket kegyetlen, fortélyos hatalmak tartanak megszállva: testet öltött szenvedélyek…. Ezek a kapuk a törekvőt átvezetik a vizeken a „túlsó partra”. Minden kapunak arany kulcsa van…”stb. A hasonló gondolati és képi világ más szövegekben is fellelhető.

A tengeren átkelés, a túlsó part elérése és a felmenés a hegyre szintén jelen van  számos nép mítoszkincsében. A legtöbb esetben vörös tengeren kell átkelni. A „Vörös tenger” vérösztönünk, a vérörökségünkből eredő természetünk legyőzésének szemléletes jelképe. Lehet a tenger – meséink gyakori szóhasználatával – Óperenciás is. Ez a hangalak is önmagáért beszél: a világ peremére, evilági lehetőségei legvégső határára jut ekkor a hős; megmássza az üveghegyet, bepillant a „tükörvilág” túloldalára.  De a mi mesénkben Kék tenger szerepel. A magasabb szellemi tudatosodás színeként ismerhetjük fel a kéket, mely egyben kisvilágunkban asztrális életünk megtisztulására is utalhat. (Asztrál sugárzásokat szervileg a májunk vesz fel;  pl. „rosszmájú”-nak mondatik, aki nem tudja a sötét erők hatását kivédeni. Ugyancsak a máj a vértisztítás szerve.)

Királyfink tengeri útja során nagyon sokat dolgozik. Azaz rengeteget foglalkozik egész életrendszere és vágyélete megtisztításával. Ezért merült le a tudatalatti birodalmába, a lélek sötét éjszakájába, majd életre keltette emlékező tudata újabb képességeit a bölcs tanító segítségével,  s most, mielőtt megmászná a hegyet, foglalkoznia kell lélekzőtere, életrendszere tisztogatásával. Így jut át a túlsó partra. S ott vár rá a Hegy, tetején a Fával és az Aranymadárral. Alászállás és hosszú hajóút után a felfelé vivő út próbatételei következnek. (Történhetne máshogy is; pl. a hős belefulladhatna a tengerbe – mint oly sok mesében – hallá válhatna, hogy újabb segítők kihalásszák és életre keltsék. Természetesen akkor ez egy másik út és másik mese lenne; minden út egy kicsit egyedi!) A Hegy ősrégi jelkép. Gondoljunk az egyik legmagasztosabb Hegy-történetre: Jézus is felmegy a hegyre színében átváltozni (metamorfózis, transfiguráció).

Aki elindul a Hegyre, arról be kell bizonyosodni, hogy semmi nem köti már az alanti világhoz. A benne hangot kapó múlt megkövesedett emlékei nem tudják visszatéríteni. Nem arról van szó tehát, hogy valamilyen ügyes gyakorlattal, praktikával elnyomja a hangokat. Nem! Ki kell állnia a próbát úgy, hogy hallja és tudatosul benne minden, amit hall. De vissza mégsem fordul. Erre – a szinte emberfeletti – cselekedetre hívta fel a királyfi figyelmét a bölcs öreg is. A mese ezen a ponton éri el drámai feszültsége csúcspontját. A királyfi hatalmas lelkiereje ellenére sem jut fel a fához. Pedig semmi sem kelt benne félelmet, és semmi nem vonzza abból a gazdagságból , amivel csábítját. A kőembereknek mégis sikerül meggátolniuk továbbjutását. Persze, ez így túl leegyszerűsített. Valójában a királyfit senki nem gátolja a fához jutásában. Saját tudata csapja be.

Ha követte volna tanítója szavát, feljuthatott volna. Majdnem mindent sikerült már maga mögött hagynia. Megszabadult a félelemtől, személyisége megsemmisülésének lehetősége nem riasztja. Birtoklási ösztöne sem uralkodik el rajta. Megrázó módon „jósága” buktatja meg. Ez a jóság inkább egy „tudati fogyatékosság”: azt hiszi, a szellemi erőtől elválasztott állapotában is képes élőhalott kőember lényeket megeleveníteni. A belső ösvényen haladó jelölt egyik legnagyobb próbatételével szembesít itt a mese!

Foglalkozzunk egy keveset a „kőember”-ség kérdésével is. Kik a kőemberek? Felfoghatjuk őket külső jelenségként is. Világunk eseményei azt sugallják, hogy mi szinte valamennyien kőemberek, azaz akadályozók vagyunk egymás  számára. De még ennél is hatalmasabb és súlyosabb kövek belső köveink. Ezek évmilliók hordalékai. Ha szóhoz jutnak, márpedig minden szellemi útra térőben megszólalnak, csak nagyon magas tudatosság segítségével sikerülhet ellensúlyozni hatásukat. Csak egy teljesen megtisztult életrendszer képes kiállni ezt a próbát! Mi buktatja el tehát a királyfit? Tapasztalati hiány? Önismeret hiánya? Önteltség? Megalapozatlan jóságrögeszme? És sorolhatnánk tovább, egészen a legnehezebb kérdésig: – Vajon elbukás-e, ami történt, vagy természetes része az ő útjának?

A sok lehetséges szempont közül vizsgáljuk meg, mi akadályozhatta a királyfiban a céltudatos tetterő, a tiszta lélekerő és a magas rendű tudatosság egyensúlyának fenntartását? Miért keletkezhet, ha csak pillanatra is, diszharmonikus állapot bensejében? Mi hiányozhat az ő benső világának teljességéből? Tény, hogy egy női kőszobor könyörgésére fordul vissza. Kiegyensúlyozott állapotban a királyfiban élő női elvnek segítő, támogató erőként kellene megnyilvánulni. Adódik tehát a kérdés: – Rendben van-e minden a királyfiban élő asszonyi ősképet illetően? A mese cselekménye nem sok fogódzót ad e kérdés megválaszolásához. Vagy mégis? Épp a hiány lehet árulkodó. Hisz a mese elején bármennyire tűnik is teljesnek a Király világa, egy valami hiányzik. Nincs mellette Királyné. Bizony, történetünk egyoldalú férfi mesének indul. A nőiség csak rejteki módon van jelen.

A királyfi női énje –animája- kővé dermedt állapotban vár megváltásra.  És ezen a ponton közel állunk ahhoz, hogy a királyfi „botlását” az eddig benne lefokozottan élő nőiség megszabadításáért hozott áldozatnak lássuk. A mese belső logikáját követve itt színre is kell lépnie a lefokozottságától megszabadított, tiszta nőiségnek. És színre is lép az új mesehős, akiről eddig semmit sem tudtunk: ő a Királylány. Testvére a Királyfinak, tehát egy test és vér vele. Azaz valójában ugyanő. És a Királylány bevégzi, amit a Királyfi elkezdett.

Mesénknek ezen részét is hallgassuk meg! Mivel azt is tudjuk, hogy valójában a hősmese beavatástörténet – hétköznapian fogalmazva: oktatási segédanyag –  próbáljuk meg így hallgatni. Hallgassuk tehát a történetet úgy, mint a bennünk élő tanító, a bölcs öreg oktatását. Közben egyre jobban sikerülhet felismernünk, hogy a történet minden szereplője mi vagyunk, minden helyszíne bennünk is megtalálható és minden elért eredményt elérhetünk mi is;   feltéve, hogy szívünk vágya egyezik  a Királylány vágyával.  Azaz, mi  is teljes szívünkből szeretnénk  meghallani  az Aranymadár énekét.

(Vetített képes előadása a mesének; lehet hangfelvétel vagy élő előadás is. )

III.

A Királylány útja –mint hallottuk- teljesen megegyezik a Királyfi útjával. A hegyen is hasonló kísértéseknek van kitéve (a mese rövidített változatában ezt nem idézzük, de a teljes meseszöveg tartalmazza). És ő mégsem fordul vissza. A miértre a szöveg egyetlen félmondattal utal: „mert szűz volt ő”. Megtisztult tehát az anyagi világ minden vonzásától. Átlátott az illúziók fátylán. Határozottan tudatában volt, hogy mindaz, ami benne és körülötte kőemberek képében megnyilvánul, valójában csak a tér-idő világának teremtménye. Ha segíteni akar az „elködösült” világon, akkor egyetlen dolga, hogy feljusson a Hegyre. Ő a „Szűz Szofia”, a tiszta bölcsesség birtokosa. Az ő vállára leszáll az Aranymadár, ő alkalmas erre a tűzkeresztségre. Fivére is megkeresztelkedett, de nem tűzzel, hanem vízzel. Mindez oly magasztosan szép, mint bármely szent könyv megváltástörténete. A szivárványhídon átkelő testvérpár égi úton jár. A csillagok útján. Fölszabadítják a ragyogó Fényt önmagukból mindenki megsegítésére. Ez a keresztény üdvtitok. Ez a manicheus  fényvallás lényege is. Őseink ismerték ezt, éltették és továbbadták. Ma is felismeri minden tisztán vágyakozó lélek. S a magyar népmesék végén szokásos mondat biztatását is megértjük már: „Aki nem hiszi, járjon utána!” Hisz a mesét nem hallgatni kell csupán, hanem élni! Azaz végigjárni a „megvilágosodás” útját, a  beavatás ösvényét. Nagyon természetesen veti föl a gondolkodó ember a következőket: – Mi az, amit be kell avatni és mibe? Mi világosodik meg? Egyáltalán hihetünk-e még ezeknek a manapság túlságosan is gyakran hangoztatott kifejezéseknek?

Mint már korábban is mondtuk, természetesen nem a személyiség intellektuális képzéséről szólnak a tündérmesék és a megvilágosodás történetek. A bennünk élő isteninek, az eredeti embernek a megváltástörténetét kell végigélnie minden mesehősnek, s mindazoknak, akik a mesehősök útjára lépnek. Ez az út egy helyreállítási folyamat része. A mesehős ezért mindig visszatér a mese kezdő helyszínére, hogy másoknak is segítségére legyen. „Örvendezzetek, ó Föld lakói. Egy zarándok visszatért  a túlsó partról” – mondja Az arany szabályok könyve.


………

Az Aranymadár című mesénk sok változatban fennmaradt. Közülük az egyik legszebb földolgozás Benedek Elektől való. Csak röviden érintjük itt A pelikánmadár című változatot, mely ugyanarról az útról szól, mint az Aranymadár, de mások a hangsúlyok. Jó példa ez tündérmeséink végtelen gazdagságára. Hisz ha minden beavató út egy kicsit egyéni, egy  kicsit más, mint a többi, ennek meg kell jelennie a meseszövegekben is.

Az első fontos különbség mindjárt az Aranymadár Pelikán madárrá változása. A megnevezés fontos. Míg az arany a szellemi Nap szimbóluma, egy tüzes, teremtő elv, addig a pelikán nőies, befogadó, éltető lélekelvet jelképez.  Nem véletlen, hogy a pelikán mese elején hangsúlyos szerep jut a királylánynak. A pelikán mesét újabb keletűnek is tarthatjuk, hisz ez a Jézus-jelkép a reformációval terjedt el nagymértékben hazánkban. A fiait vérével tápláló misztériummadarat azonosították az értünk vérét ontó Megváltóval.  Sok szép ábrázolása az erdélyi templomok kazettás mennyezeteit díszíti.

A Pelikánmadár című mese nem azzal a teljesség képpel indul, mint Az Aranymadár. A királynak már nincs meg a madara, és egyik szeme sír, a másik nevet. Ez a gyakori meseindíték a kettősség világába zuhant ember állapotát tükrözi. Sír, mert tudatában van ő is elválasztottságának. Nem hallja a „tiszta hangokat”, a magasabb rendű sugallatokat. Nevet, mert érzékeli a benne élő nemesebb, tisztább lélekelvet, hisz az ő lányához hasonló szépség nem él a földön. Megtudjuk még róla, hogy bejárta már az egész világot, mégsem találta meg az ellopott madarat. Azaz ő nem jutott el tudati fejlődésében azon fokra, ahová az előző mese királyfia. Nem jutott túl a „sötét erdőn”. Visszafordult. Megrekedt. Ebben az állapotában siet segítségére a királylány, a tiszta lelkület és eldönti: nem megy addig férjhez, míg valaki vissza nem hozza az elveszett madarat. Ebben a mesében tehát a királylány elhatározása indítja el a helyreállítás, a megváltás folyamatát.

A próbák kiállására a „kicsi nemes legény” vállalkozik. Ő már útja elején találkozik első tanítójával, a koldussal. Megosztja vele hamuba sült pogácsáját, azaz szívfájdalom nélkül megválik „földi birtokától” és cserébe  megtudja, hol kell keresnie a madarat és milyen próbákat kell addig kiállania. Természetes ez. Ő ott folytatja, ahol a király valaha megrekedt. Meg kell tanulnia átlátni a tér-idő világának fátylain. Ezért szolgál tanítója tanácsára egy boszorkánynál. Ott három nap egy esztendő; azaz a három idő, a múlt-jelen-jövendő titkait sajátítja el, megtanulja átlátni az idő illúzió voltát, miközben a boszorkány két csikaját kell megőriznie. Azok persze elrejtőznek előle a tér legalapvetőbb, lényegi helyeire: a földbe, a vízbe, a levegőbe. Segítői segítségével ezeken a fátylakon is átlát a kicsi nemes legény. Megzabolázza az elemi erőket. Így nyerheti el a táltoscsikót, mely a „ganéjdombon” van elásva, de a híd alatt megmosva aranyszőrű paripává változik. (Ezernyi jelkép, mely mind lényeges az úton, s megértésre vár!)

A híd mindig az átváltozás helye. Világokat köt össze. A táltoscsikó életre keltésével eddig sosem birtokolt képességekhez jut a hős. Felszökik a Holdba, a Napba és a Fiastyúkba. Azaz megtisztítja Holdját, lélektükrét, mely ettől kezdve tisztán tükrözi a szellemi Nap sugarait. Hősünk a naprendszer fia lesz. Tudatossága – számunkra szinte elképzelhetetlenül – megnövekszik. De nem áll meg, még tovább fejlődik. Így jut el a „túlsó partra”, az Óperenciás tengeren túlra. Itt folytatódik megvilágosodás története újabb segítők vezetése alatt. A három öregasszony segítségével jut túl a rézerdőn, ezüst erdőn, arany erdőn.  A Pelikán madarat a vaserdőben találja fel és természetesen visszatér ő is a kiindulási pontra.

A pelikán énekétől mindenki megfiatalodik. Azaz: mindenki újjászületik. (Természetesen ebben a mesében is a benső világ a színtér, és benső tényezők a szereplők!) Így teljesül a jézusi üdvtitok, melyet a János evangéliumban Nikodémusnak mondott: „Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.” (János evangélium 3.rész 3. vers) És mi zárja a mesét? Természetesen a menyegző, az újra elnyert szellemi és megtisztult lelki tényezők násza, a  szellemlélek megszületése. Sajnálatos, hogy ma már oly kevésszer használjuk menyegző szavunkat. Nem is oly rég még ez jelentette férfi és nő egybekelését; ma esküvőt mondunk. Pedig nem mindegy, hogy valakik esküt tesznek vagy a mennyekbe ragadtatnak!

Népünk a menyegző fogalommal is őrizte a valamikori, eredeti egység állapotának tudatát. Az ember visszavágyik az egység isteni birodalmába, miközben fájdalmasan éli meg az elválasztottság élményét. Fájdalmasan éli meg hiányosságának élményét. Földi létünkben ezt próbáljuk ellensúlyozni férfi és nő nászával. Hisz külön-külön mindenki FéL. A teljes egész fele. És emiatt természetesen FéL, azaz szorong!  Meséink teljes szépségükben bontják ki a menyegző misztériumát. A földi férfi-nő nászán túl megmutatják az isteni teljességbe vezető utat. Ezért hangzik el a bíztatás: „Aki nem hiszi, járjon utána!” A pelikánmese  pedig egy gyönyörű jókívánsággal zárul: „Holnap a szépen zengő pelikánmadár legyen vendégetek.” Aki érti a mese üzenetét, az érti azt is, hogy ennél magasztosabbat nem kívánhatnánk egymásnak.

Miről győzhetnek meg tehát bennünket tündérmeséink? Megláttatják velünk, hogy a mese több egyszerű próbatételes, erkölcsnemesítő történetnél. A hősmese felnőtteknek készült. Végtelen gazdagságukat a beavatásra váró fokról fokra értette meg, vágyakozó lelke tisztaságának függvényében. Átláthatta egész benső életét, önismeretre, lélekismeretre (lelkiismeretre) tehetett szert. Ha elég állhatatos maradt, eljuthatott a megvilágosult állapotba, átláthatta az egységbe, az isteni birodalomba vezető utat.

Természetesen minden út akkor válik értékessé, ha járunk rajta. Ezt meséink hangsúlyozottá is teszik. Önálló lépésekre buzdítanak tehát, feltárva a segítő erők szükségességét is. Hősmeséink szép tanúi egy valamikori gazdag vallásos életnek, hol hit és tudás együtt hatott. Nem volt elválasztottság e téren sem. Szép példái hősmeséink a manicheista fényvallás ismeretének is  (mely önmagában is egy új, hosszú kifejtést igénylő téma volna). Tündérmeséink jelképrendszere egyszerre tükrözi benső világunkat (mikrokozmikus valóságunkat) és a makrokozmosz, a külső világ jelenségeit: a csillagos ég, a tejútgalaxis  világába emel vagy azon is túl. A lelket fölemeli és nem porba sújtja. Őrizzük és tanuljunk belőlük!


„ÉBREDJ, Ó LÉLEK! EMLÉKEZZÉL!”

(Az alvó fénytermészet szerves műveltségünk és irodalmunk néhány motívumában; részlet egy hosszabb írásból. Ezen részlet a Magyar Adorján által rekonstruált – eredeti állapotába visszaállított – tündérmese, a Leányszínű Bálint, Gyöngyszínű Ilona elemzése. Írtam 2004 tavaszán, bejegyeztem 2009. Magvető havának 11. napján.)

 


… A bódulatból ébredt emberiség képessé lesz a „visszaadott” igazság megértésére, melyet az Úr „hagyott kivonulni Ádámmal a paradicsomból”. A mély álomból ébredező emberiség jelképes megtestesítői az évszázados, szájhagyomány útján átörökített mesealakok is. A „megtiszteltetésére váró” emberi beszéd őrizte meg az archaikus imákat is, a töredékes emberi bölcsesség kincsesházait. A korábbi, „látó-halló” korok üzeneteit. A téma – alvás és felébredés – bennük oly gazdagsággal jelenik meg, hogy szinte a gondolatok óceánját gerjeszti. Mégis próbálok kevés kitérőt tenni. Szerves kultúránk összefüggésrendszerének talaján mindez nem is olyan nehéz. Hisz „az elágazó ösvények” eme kertje is az egyetlen középpont köré rendeződött.


„Keljetek! Ébredjetek! -A legtöbbet elérve értsetek!”-olvashatjuk a Kata Upanisádban. Az Itivuttaka 4. része pedig így hangzik: „Akik alszanak, azokat ébresszétek fel!” Ezen gondolatok India szent hagyományán túl szinte minden vallásban fellelhetőek. Az újszövetségben különösen nagy hangsúlyt kap Jézus szenvedésrörténete leírásakor. Az olajfák hegyén imádkozó üdvözítő tanítványai újra és újra elalszanak. Ő így szól hozzájuk: „Mit alusztok? Keljetek fel…”, majd így folytatja:..”mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen.” Egy manicheus zsoltár a lélekhez fordulva mondja: „Ébredj, ó lélek! Emlékezzél!”

A sor sokáig folytatható. Most azonban fordítsuk tekintetünket a mesék világa felé. Meséink alvó alakjai ugyanazt a rejtélyt hordozzák, mint a szent iratok. Minden egyes igazi tündérmese egy kis hitrege.

A Kárpát-medence népei pedig igazán bővelkednek tündérmesékben. A XIX. századtól nagy lendületet vett mesekutatás eredményeképp ma egy csodálatos gyüjtemény áll az érdeklődő rendelkezésére. Mesekatalógusok segítik a tájékozódni szándékozót. Ihletett szakemberek értelmezik a leggyakoribb képeket, motívumköröket. Érezhető az igyekezet: megőrizni a modern világ számára a múlt szépséges üzenetét. A régiség ezen üzenete – a tündérmese – mégis haldoklik. Alig talál utat az emberekhez. Miért van ez? Okát talán abban is lelhetnénk, hogy elfelejtődött valami nagyon fontos a meséket illetően. Nem vesszük őket komolyan. Nem akarjuk már megérteni, hogy a mesetörténeteket önmagunknak és önmagunkban kellene átélnünk. Mindannyian királyok és királynők vagyunk!

Minden idők bölcsességtana azért fogalmazódott meg a mesés-jelképek nyelvén is, hogy minél több keresőhöz eltalálhasson. Felébressze a halál világába bukott embert. S fel akar-e ébredni az ember, a személyiség? Nem! Napjaink történelme – s a múlté is – szánalmasan példázza, mennyire ragaszkodik bódultságához.

Napjaink embere oly erősen vonzódik a féltudatos, bódult állapotokhoz, hogy ennek érdekében mindenféle narkotikummal is él. Aludni akar. S ha látszólagos (viszonylagos) éberségében mégis eszébe jut királlyá vagy királynővé lenni, azt csak az anyag szintjén képzeli el. S olyanná lesz, mint a mese-példázat telhetetlen hősnője, az öreg halász felesége. Mohó vágyában egyre többet és többet kíván az arany haltól. Mígnem a kör bezárul. Az inkarnációk – újjászületések során átörökített nagyravágyás megtermi gyümölcsét. A megváltódás közelébe jutott lélek (a halász felesége) újra a nyomorúságos kunyhóban, a hústestben raboskodhat. Visszaélt az “arany-halál” misztériumával.

Az “arany-halál” lényege Jézus szavaiban így fogalmazódik meg: “aki az ő életét elveszíti énérettem, megtalálja Azt.” Aki tehát az arany hallal – az “arany-halál”-lal kapcsolatba kerül, annak nem kérnie, hanem adnia kell. A birtokláshoz szokott modern személyiség és természetlelke erre képes a legkevésbé. Nem tud lemondani az anyag káprázatáról. S így végül mindent elveszít.

Ki tehát az alvó alak? Ehhez idézzük fel minden idők szellemi tanításait az emberről. Az Ember egy mikrokozmosz, egy kicsinyített mása a világmindenségnek.  De egy részük sorozatos bukásai miatt – melyekről rengeteg mítosz, hitrege szól – úgy elfajult, hogy képtelen érzékelni ezt. A Szent Földbolygó általunk ismert területe olyan, mint egy kórház. Még pontosobban: börtönkórház. A súlyosan sérült mikrokozmoszok itt egy átmeneti  testet kapnak. Csak ennek , s a benne életet forgalmazó vérléleknek vannak tudatában. Az Eredeti Ember, a mikrokozmosz  rejtély marad. Úgyszintén az a Fény Birodalma. Minden idők  Szent Küldöttei mérhetetlen szeretettel. fáradoznak a Fénybirodalom emlékének felélesztésében. Ezt az emberben lévő egyetlen elv teszi lehetővé. Sokféle módon nevezték meg ezt a nem evilági, tehát nem anyagi elvet az évezredek során. Keleten pl. a Lótuszvirág gyöngye nevet kapta. A kereszténység magról,  Jézus magszeméről beszél. Modern korunk nyelvén az emberben élő szellemi elvről, atomról beszélhetünk. (Magyar Adorján életszikrát említett.) Ez hordozza az őstudást vagy annak  emlékét. Őt kell felébreszteni, hogy belőle megszülessen az új lélek.

Az ember tehát mai állapotában összetett lény. Durva anyagi és finom anyagi testei “földből valók, földiek”. Mint mikrokozmikus rendszer, halhatatlan, de rab a sötétség világában. Hisz ahogy a manicheusok fogalmazták: a Mohóság Démona bezárta a Fénytermészetet a hús tömlöcébe. Ott raboskodik világkorszakok óta. Az ember feladata: megszabadítani a halálba hanyatlott, megkötözött Fénytermészetet. Erről a folyamatról szólnak a magyar népmesék is. Bizonyára hatással voltak létrejöttükre – formálódásukra Máni tanításai is. Hisz számtalan adat szól őseink manicheus hitéről. Az sem véletlen, hogy Máni vallása a sztyeppén, az újguroknál lehetett államvallásá. A szkíta-hun-avar-magyar kontinuitást vallóknak beszédes üzenet az is, hogy Máni bölcsességkönyveit Buddász-tól (azaz Budától), s ő pedig Szkítiánosztól örökölte. Máni, a fény Buddhája, Jézus Krisztus apostola megmutatta követőinek a fogoly Fénytermészet megszabadításának útját. Ennek fontos, mintegy indító mozzanata a felébredés.

Az ébredező bimbóra, melyből mint egy pompás virág feslik ki  a halhatatlan új lélek, számtalan veszély leselkedik. A jelképek nyelvén szólva: a csodálatos gyöngyöt ellopják; a magból támadt leányt vízbe ölik; vagy épp békává varázsolja a lidérc, akihez nem akar feleségül menni. Egy szép mese például Gyöngyszínű Ilona sorsán példázza a csírázó új lélek viszontagságait.

A történet – röviden – a következő: Leányszínű Bálint megfesteti királyleány húga, Gyöngyszínű Ilona arcképét. A gyöngyházkagyló-képet elveszíti, s az a Napnyugati Királyhoz kerül, aki feleségül kéri Bálinttól Ilonát. Ilonát a Kék tengeren viszik át vőlegényéhez, de útközben vízbe öli a fekete képű leány anyja. Saját lányát adja feleségül Ilona helyett a Napnyugati Királyhoz. Ilona metamorfózisai, átváltozásai ekkor kezdődnek. Először hal lesz. A király halászai kifogjág, de a gonosz boszorkány és leánya elpusztítják. Majd nyárfa lesz, de kivágják és elégetik. Hamujából azonban gyöngyvirág sarjad. A király hálószobájában aranypohárba kerül, s 3 éjszakán át ébresztgeti az álomporral elaltatott királyt. Végül újra leány lesz, a “felébredt” király felesége. A fekete-képű ármány pedig elmenekül.

A Leányszínű Bálint, Gyöngyszínű Ilona mese leggyakoribb motívumai, más mesékben is előforduló indítékai a következők: az ismeretlen leány feleségül kérése; a vizen utazás; a mesehősnő vízbeveszejtése és a helyére lépés; a mesehősnő hallá levése és kihalászása; átváltozásai; majd a mesehős ébresztgetése és végleges felébresztése. Ezen motívumok számunkra egyértelműen írják le a Máni által a Fény megszabadításának nevezett út elejét.  A halhatatlan ember feltámadásához vezető útat. Aki ezen indul el, fölhívja az anyag-világ ellenerejét. Mesénk tehát ugyanazt tükrözi a maga következetes jelképrendszerével, mint az ősi bölcsességkönyvek. Emellett természetesen igaz az is, hogy egyetlen mese sem értelmezhető csupán egyféleképpen. Mindegyik megközelíthető sok irányból is. Különböző jelentésrétegei különböző tudati szinteken nyílvánulnak meg. Igaz ez Gyöngyszínű Ilona történetére is. Ilona, a Lélek-anya (Il-ana), Napkelet gyöngye sok-sok akadályoztatás ellenére is fölébreszti álmából a Napnyugat királyát. Kelet bölcsessége mérhetetlen szeretettel közeledik az anyag által elbódított napnyugati emberhez. Ez az elsődleges jelentésréteg is kirajzolódik a mesemotívumok rendszeréből. De kirajzolódnak más szakrális üzenetek is. Sőt, a mese igazi jelentése – amiért egyáltalán fennmaradhatott – az ez! Ezt a jelentéskört úgy közelíthetjük meg legegyszerűbben, ha a látszólag alig tevékeny Napnyugati Király belső történéseinek tekintjük mindazt, ami a cselekmény során lezajlik. Pontosabban egy bukott, sérült lélek és mikrokozmosz helyreállítása veszi kezdetét példa-mesénkben.

A történet elején a hős, a Napnyugati Király egy megváltozott tudatállapot jelképezője. Ez a tudatállapot-változás akkor következik be, mikor a halászok kihalásszák neki Gyöngyszínű Ilona gyöngyházkagylóra festett képét. A halászok gyakori szereplők a tündérmesékben. De Jézus 12 tanítványa is halász. Azaz olyan erő, mely képes kimenteni a halál-világ tengeréből a múlhatatlan, romolhatatlan értéket. A hal szó különösen jelentős nyelvünkben. Hangalakjához több jelentés társul. Kifejezi az élettelen állapotot, de a vízben élő, ezernyi fajta élőlényt is. Mit halász tehát  a halász? Élő halált vagy halódó életet? Vagy annak emlékét? Mesénkben jelenleg az eredeti élet emlékképével szembesíti a tudatot. A tudatalatti mély tengeréből egy gyöngyház-kagyló fénye sugárzik be a tudatba. A halászok (a tudattényezők) gondoskodnak róla, hogy a Királyhoz kerüljön a kép. S az eredmény látványos változás: a Királynak “nem is volt több nyugta sem éjjel, sem nappal, hanem kerestette az egész világon, akit a kép ábrázol.”

Ez a keresés a megújult tudat hatására veszi kezdetét. A sose-látott, mégis mindenkinél fontosabb “lény”-nyel egyesülni – ez a Napnyugati Király vágya. Az az állapot ez, melyben tudatára ébredhetünk a személyiség hiányos voltának. A hiányt – mely a kozmikus bukás eredménye – pótolni igyekszünk. Ki vallással, ki művészi alkotások létrehozásával, ki a másik nemmel kialakított kapcsolatával. A mesék leggyakrabban ez utóbbit írják le.

A mese-mennyegzők mindig túlmutatnak az általános, anyagias emberi tudat szintjén. Egy magasabbrendű realitás tükröződik bennük. A kozmikus két-egység valósága. A férfi a “gondolkodó”, a nő a “lelkesítő”. Ilyen vonatkozásban szólnak a mesék Királyról és Királynőről, s egymást segítő – felébresztő – viselt dolgaikról.

A valamikori meseidőben – “egyszer volt, hol nem volt” – Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona egymás tükörképei. “Szépek, gyöngyörűek voltak mind a ketten.” Bálint, a manasz, tudatában volt húga, Ilona – a lelkesítő erő – fontosságának. Ezért is vitte magával mindenhova a gyöngyházkagylóra festett képét. Ám egy vihar elrabolta tőle. Ez a vihar egy kozmikus baleset jelképe a mesében. S itt jelenik meg a színen a Napnyugati Király. Ő Bálintnak a sérült, hiányos állapotát személyesíti meg. Hogy  újra eredeti  állapotában  tündökölhessen, ahhoz  új lélekre van szüksége, melyet jelenleg nem birtokol. Ennek lehetőségére érez rá Ilona képét szemlélve.

Tudata ezzel kiemelkedik a legalacsonyabb, az ösztönös, animális állapotból. Kialakul a 2., a szellemi tanok által Én-tudatnak nevezett tudatállapot. A bukott mikrokozmoszok emberisége számára az én-tudat megjelenésének lehetőségét a Halak világkorszaka  hozta el. A z emberiség ekkor lett képessé hiányos állapota felismerésére. Ez történik a Napnyugati Királlyal is. Mardosó hiányérzete közepette utat vág a 3. tudatállapot felé. Ez a határlakó tudata. Legnagyobb felismerése az, hogy önmagában kell keresni a teljességet. Életre kell segíteni, hatásossá kell tenni a szív ősi életelvét, s  kapcsolatot találni a Szellemmel, a Fények Fényével. Ezt jelképezi példa-mesénkben a házasságra törekvés. Az anyagvilág sötét erői természetesen mindent elkövetnek a folyamat megsemmisítéséért. Vízbe ölik Ilonát, azaz elhallgattatják a Napnyugati Király feléje irányuló vágyát; az ősemlékezést. Az isteni kegyelem azonban segítségére siet. Ilona aranyhal, majd nyárfa – életfa, majd gyöngyvirág képében éled újjá. Minden jelkép az anyagi testben lezajló folyamat jelzője. A Király azonban nem ismeri fel a csírázó új lelket. Csak ösztönösen vonzódik hozzá. De már ez a vonzódás is félelemmel tölti el a sötét ármányt. Ezért ad a boszorkány minden éjszakára álomport a Királynak.

Ezzel vissza is érkeztünk indító gondolatunkhoz. Az elsődleges isteni érintés felébresztette halálos álmából a szív szentélyében lévő ősatomot, a gyöngyök gyöngyét. S ezután a tudat lángra lobbantásának kell következnie. A “tudatlanság” állapotát szintén alvással ábrázolja a mese. Az álomital hatására olyan mély alvásba zuhan a király, hogy nem hallja, mikor a gyöngyvirág megelevenedik, s beszél hozzá. A mese ezen képsorai tökéletesen tükrözik a 4. tudatállapotot, az emlékező tudat kifejlődését. Magányossága Páthmoszán a lény egyre jobban figyel befelé. Egy újfajta hangra. A csend hangjára. Megszólal benne a régen elhagyott otthon emléke. A lélekbirodalom szólongatja, ébresztgeti: “ébredj, ébredj édes királyom.” Az ébresztgetés végül igazi sikerre vezet. A király elutasítja a sötét ármány ételét és italát. Ébren várja Gyöngyszínű Ilona újabb megjelenését, s már teljesen megérti beszédét. Az új tudatállapot megszilárdult.

Példamesénk itt ér véget. Az alvó felébredt. Ráébredhet igazi hivatására. Sok magyar népmese zárul itt,  egy küszöbhöz érkezve; előlegezve a kozmosz-tudatosság (Jézus-tudat) megjelenését. Például A Kigyófiú című széki népmese hősnője így ébresztgeti alvó férjét: “Édes férjem, Zöld királyom, kelj fel, hogy szülessék meg az aranyhajú magzatom!” A hústestbe zárt fénytermészet, az isteni szikra hatásossá tétele így tükröződik számtalan mesében. Tanúskodván a Jézus által is megfogalmazottakról: “istenek vagytok”, de “aki nem születik újjá, nem mehet be a mennyeknek országába”, a Mennyegzőre. Az újjászületés feltétele a felébredés. Nem jelképesen, hanem szervileg, valóságosan.

S vajon mit tudtak őseink az ember szervi – szerkezeti felépítéséről? S mindez hogyan kapcsolódott a keresztény üdvtörténethez? Máni tanításához? A Kárpát-medence díszítőművészete legalapvetőbb motívumai megtalálhatóak a manicheus szövegekben is. Ilyen mindenek fölött a napos-holdas életfa. Bár az életfa-világfa ábrázolások sok kultúrában ismertek, a napos-holdas ábrázolásmód csak az északibb eurázsiai térségben terjedt el. Kétségtelen megegyezik ez a manicheusok “Dícséret oszlopával”, melynek egyik oldalán a Nap utazik bárkájában, más oldalon a Hold. S bennük utazik a megszabadított Fénytermészet, azaz az ember tudatcsatornájában, a gerincoszlop két oldalán. Egy szép hétfalusi csángó mese is őrzi ennek emlékét. A háromágú tölgyfa tündérét a fából hívja életre a Zöld Király. Az élet vizével megitatott tündért ugyanúgy elpusztítják, mint Gyöngyszínű Ilonát. De még apró darabkája is képes beragyogni egy egész házat. Így őrzi fénytermészetét. S végül legyőzi a sötétséget; a fekete képű erőt. A napos-holdas életfa tökéletes képi megfelelője az újjászületés folyamatának.  Ásatási adatok bizonyítják, hogy  a korai avar-korban, az V. sz.-ban is él a napos-holdas fa díszítőmotívuma a Kárpát-medencében. Mindez külön vizsgálódás tárgya is lehetne. Jelen munka csak utalni szeretne rá, hogy ezen életfa-típus egyik jelentése az emberi benső ábrázolása. A fa a központi idegcsatorna, a gerincoszlop. Ágai az agyidegek, mint ezt legegyszerűbben, legszebben stilizálva a fejfákra vésett fák jelzik.

(Bejegyeztem 2009. Magvető hava 11. napján; írtam 2004 tavaszán. Meseelemzésemből a forrás megemlítésével idézzen!) )

 


2009. Földanya hava 20-án

Úgy vélem, sokakat foglalkoztatott már a Káin és Ábel történet. A keresztény gondolkodásmód sarkalatos pontját érinti ez a mítosz (“kinyilatkoztatás”). Magam is gyakori végiggondolója vagyok az “eredendő bűn” kérdésének. Hallottam már ezernyi vélekedést, de bizonyára sokan tartozunk olyan típusba, mely szeretné önnön bensőjében fellelni a választ ember-létünk legnagyobb kérdéseire. Az “ikerség” gyönyörű példáira, Hunor és Magor világára könnyedén rátaláltam önmagamban kutatva. Így születhetett verses földolgozásom is. (Lásd Könyvek / Csodaszarvas) Átérzem Atilla és Buda csillaghősi küzdelmét vagy épp Géza és Szent László királyaink példás testvérségét.(Mindezekhez sok-sok segítséget adott Pap Gábor művészettörténész és Szántay Lajos  több előadása, szabadegyeteme vagy épp könyveik  gondolat gazdagsága.)

De ez a “Káin-Ábel kezdet”  … !!! ?  Ady megrendítően és okosan írt erről Káin megölte Ábelt c. versében (“mert furcsák voltunk így kettesen” – önmagában érezve mindkét erőt) … s mások is. Most, a más fénybe állítás kedvéért, Wass Albert következzen. Idézem a Rézkígyóból. Érdemes!!!

Káin “… Szeretettel ölelte magához az érett kalászokat és arra a darabka földre gondolt, ahonnan hozta őket.  A sok vesződésre, amit  a föld okozott. Amíg eltakarította a köveket. A fák gyökereit. A füvek gyökereit. Amíg porhanyóvá túrta a rögöket, hogy belevethesse végre a magot.

-Megháborodtál – zsörtölődött az anyja-, szótszórod a drága szemet, amit annyi kínlódással szedtünk össze szálanként a mezőkről. Megháborodtál, bizony!

Ő csak nevetett. – Majd nem kell szálanként gyűjtögetni vadfüvek közül – mondotta-, majd meglátjátok, mit tud a föld, ha munkával szolgálunk neki.

Így gondolkodott ott fent a sziklán az idősebbik testvér, ilyen nyugodtan és egyszerűen, mialatt magához szorította az első gabonaföld első kalászait és várta, hogy lemenjen a nap és a tűz lángjain át fölküldhesse hálás ajándékul ezeket a kalászokat Őhozzá, akiről annyit tudni csak, hogy van is, meg nincsen is. Büszke szeretettel ölelte magához a kévét és biztos, nyugodt tudással tudta, hogy ennél szentebb áldozatot még nem küldtek Őhozzá soha, s hogy olyan füstje lesz ennek az áldozatnak, amilyen még soha nem volt.

Már a máglya tetejét érték a lángok, amikor fölszökött a földről és dobogó szívvel megmarkolta a kévét. Egy pillanatig még úgy tartotta magához ölelve, mint ahogy valamilyen nagyon kedves ajándékot tart az ember.

– Dolgoztam érte – mondotta halk, morgó hangon a tűznek, és a szemei csillogtak – sokat dolgoztam érte, nézd… És óvatosan rátette a lángok tetejére. Abban a pillanatban valami mozdult oldalt a sziklán. A fiatalabbik testvér érkezett. Lihegve jött, kipirult arccal, -mögötte villámszagú szél vetette magát az erdőre s az erdő felnyögött. A szél  megkavarta  a tűz lángját és szikrákat szórt a magasba.

Idenézz bátya! Enyém az igazi füst! Mind látják odalent s mind tudják, hogy enyém ez a füst, hogy Ábelnek kedvez Ő, a Hatalmas!

… – Mit áldoztál neki – kérdezte az idősebb testvér, és az ő hangja is sötét volt, akár az éjszaka-, micsoda füvet? Ismét az éles, gúnyos kacagás. – Füvet? Vényasszonyok áldoznak füvet, testvér!   – Hát mit?

Szélroham szántotta végig a sötétséget. Az őserdő felüvöltött s a tűz sistergő, boszorkányos táncban lobogott tőle. A kölyök megrázta a fejét és hangja diadalmas éllel hasított bele a kezdődő viharba.

– Mit? Egy állat elsőszülött fiát!

Éles kék fény hasította át a sötétséget. Aztán nagyot csattant az ég, mintha sziklák, világok omlottak volna össze.   …

Öltél…! hörögte az ember és kezével eltakarta az arcát. A másik kacagott. Arcát kísértetiesen világította meg a viharban lobogó tűz. Gúnyos és diadalmas volt ez az arc.

– Hát aztán?! Nekem kedvez a füst, mindenki látja!

Pedig akkor már nem kedvezett senkinek a füst. Már nem volt füst. Már csak a vihar volt…

– Hogy tehetted…? nyögött föl az ember. – Az állat fiát…!

– Hogyan? Ezzel a doronggal , itt! Csak egyet ütöttem rá a fejére! Csak egyet kell ütni, érted…?

– Mutasd…

S esztendőre rá, mikor az ember elkezdte egymásra rakni az első köveket, vidáman ragyogott a nap s az ég olyan kék volt, mint az árnyékban nőtt harangvirág. Az ember rakta egymásra a köveket, gondosan illesztgetve, s az asszony ott ült a fűben s koszorút font piros harangvirágból.

– Soká tart még? – kérdezte egy kis idő múlva.

Az ember előbb gondosan helyére illesztette a kezében lévő követ, aztán izzadt szakállas arcát megtörölte, csak akkor felelt.

– Nem tudom. Talán a fiainknak a fiai befejezik. Vagy azoknak a fiai. Az asszony meglepetten nézett rá. Szeme kitágult és éppen olyan tiszta és kék volt, mint az égbolt.

– Nem értem – mondotta – ezt nem értem.

– Magos az ég – sóhajtott az ember -, magos. És odáig kell érjen.

– Miért? – kérdezte az asszony és felnézett az égre, amelyik nagyon magos volt, és a szája egészen kissé nyitva maradt, s az ajkai pirosan csillogtak és harmatosan, mint a virágok a kezében.

– Ábelért – felelte komoran az ember és tovább dolgozott.

…egy idő múlva újra megszólalt az ember.

– Valami nevet kellene adni a falnak, hogy ismerjék majd arról, ha mi már nem leszünk. Modj neki nevet.

– Ábel tornya – mondotta halkan az asszony és szemében megreszketett egy könnycsepp. ”


 

 

 




Read Full Post »

Magyar Adorján

Ezen az oldalon méltóképpen szeretnék megemlékezni a magyarság-kutatás egyik nagy alakjáról. Magyar Adorján tanult hivatása a képzőművészet. Művei azonban nem voltak soha kiállítva  Magyarországon , hisz ő és családja a trianoni határokon kívül rekedt. 1999-ben és 2000-ben 5 alkalommal rendeztem hátrahagyott munkáiból tárlatot Debrecenben, Hajdúszoboszlón, Nádudvaron és Budapesten.

Az első képen Magyar Csaba társaságában vagyunk láthatóak. Makoldi Sándor festőművész kiállításmegnyitó szövegét hallgatjuk.

Alábbi előadásom elhangzott a 2000-ben Budapesten rendezett Szittya Világtalálkozón. Az idézetek jórészt Magyar Adorján kiadatlan jegyzeteiből származnak.

„Kötelességem teljesítem, és a tőlem telhetőt megteszem, hogy kincseink napvilágra kerüljenek”

Magyar Adorján nem csupán egy a rajzolni, festeni tudók közül. Nála ez a munka részt képez, teljes életművének talán csak apró eleme, alkatrésze. A 91 esztendő alatt formálódó életmű összességében lett példaértékű. Az Örök-emberi Vágy  monumentális emlékműve. A vágyé, melynek célja az elfelejtett Őstudás újramegtalálása, s nagylelkű odaajándékozása minden embertestvérnek. Ez a vágy korán megfogant Magyar Adorján lelkében. Erről vall többek között kéziratos jegyzetfüzetei 20. kötetének 3666. oldalán. A feljegyzés szerint 19 évesen, a zelenikai erdők sűrűjében áldozó oltárt épített, s fehér ruhába öltözve fogadta meg, hogy egyszer „táltos lesz” népe szolgálatára. Rajzot is készített később ennek emlékére, melynek másolata most része a kiállítás anyagának.

Mit jelentett „táltossá lenni” Magyar Adorján szótárában? 1937-ben, érett férfiként így ír erről egy levelében: „Az, amit árja tudósok ma ’sámán’-nak neveznek, őseink táltosainak (mágusainak) züllött … fokra hanyatlott utóda … Nos, nekünk semmiféle babonát, csalást, szemfényvesztést nem szabad gyakorolnunk. Nekünk a tiszta igazság és becsületes tudomány alapján kell maradnunk.” Ezt a „tudós” (mágus) – magatartást kétirányú kutatómunka segítségével valósította meg Magyar Adorján. Egyrészt  az emberiség kulturális (történelmi – művészeti – nyelvi – bölcseleti) hagyatékát feldolgozó művek olvasásával, értelmezésével; másrészt saját lelkének, a benne érlelődő ősemlékezésnek hangjára figyelve. Egy folytonosan tisztaságra törekvő életvitel gyakorlása kísérte mindezt.

Így születtek monumentális értekezései a magyarság őstörténetéről, őshonosságáról a Kárpátok medencéjében, az ősök lelkiismeret– kultuszra épülő ősvallásáról, népmeséinkről, zenénkről, díszítőművészetünkről. De foglalkozott a rovásírás elméletének és gyakorlatának felélesztésével s az ősi magyar mitológia, a hajdanvolt Aranykor képes ábrázolásával is. Ezek jórészt grafikák, táblaképek, falfestmények vagy nagyméretű textilek. (Sajnos, sok végleg megsemmisült, eltűnt vagy lappang.) Ezen képzőművészeti alkotásokkal köszönti most Magyar Adorján magyar testvéreit. (Tegyük e köszöntéshez hozzá, hogy az „Ősz Táltos” szótára szerint őseink a „Magyar” szóval az „Ember”-t nevezték meg. Így tehát előbbi mondatunk helyesen: Ezen alkotásokkal köszönti most Magyar Adorján Embertestvéreit!)

Ez az 5. alkalom, hogy képzőművészeti alkotásait közönség elé hoztuk. Először egy ősi, szakrális központban, Debrecenben nyitottunk meg hasonló kiállítást A Medgyessy Ferenc Gimnázium és Művészeti Középiskola aulájában. Majd Hajdúszoboszlón, Nádudvaron s ismét Debrecenben, egy alapfokú művészeti képzést nyújtó vénkerti iskolában. S most Budapesten szemlélhetik a világ minden részéről érkezettek e gazdag hagyaték néhány apró részletét. Ezen apró részletek alapján pedig kísérletet tehetünk a monumentális életmű megértésére. Mivel itt a „monumentális” jelző nem túlzás, hanem valóság, szinte csak vázlatpontokra szorítkozhatunk. Ha pedig valahol ellenérzésünk támadna Magyar Adorján gondolataival kapcsolatosan, két fontos dolgot kell a tudatunkba idézni. Egyrészt önmaga is leírta, hogy ilyen hatalmas kutatómunka közben mindig fennáll a tévedés veszélye. Másrészt pedig azt, hogy az ő írásai és képei nem csupán 1 – 2 ezer éves múltról beszélnek, hanem 20 – 30 ezer évesekről. Arról az „Aranykorról” nem lehet történelem könyvekből olvasni. A Föld krónikája nem (csak) papírlapokra íródott. A megnyílt lelkű ember – Magyar Adorján – ennek a krónikának a segítségével tárta elénk a régmúltat. Képein ezek stilizált alakzatokban s jelképes színekben nyilvánulnak meg.

Alkotásai megértéséhez alaptételként idézzük tőle a Csodaszarvas című műve 147. oldaláról: „a Mindenség egy nagy összhang (harmónia). A diszharmónia önmagában nem létező mert csak hiány, a harmónia hiánya, a megfelelések hiánya, ami tehát az összhangzatosságnak néha bekövetkező megzavarodása.” Az analógiákat, a megfeleléseket minden szinten felidézni próbálta Magyar Adorján. Például egy vonalritmus kifejezheti ugyanazt a tartalmat, mint egy hangkapcsolat vagy színkép. A Kárpát-medencében őshonos (tehát mindig is itt élő) magyarság csallóközi, békés életét leginkább a következő – a természettel együtt fejlődő – összhangzat-tényezők jellemezték: beszédhangok közül elsősorban a két ajakkal képzett m, a szintén zöngés g, d mássalhangzók, melyek kapcsolódásai felidézik pl. a gömb, gömbölydedség fogalmát. A vonalritmusok is ennek megfelelőek. Lágyak, hullámzóak. Számrendszerük a tizes volt, így ritmust képezvén ötös-tizes osztásokat alkalmaztak. Pl. kétütemű tizes verssorok. Mindennek fém-analógiája az arany. Mikor Magyar Adorján rajzolt, ezekhez az ősi, szakrális jelképekhez igazodott. Így kell értelmeznünk pl. a Magyar Napistent ábrázoló táblaképét is. Mielőtt a képről szólnánk, idézzük Az ősműveltség néhány sorát őseinkről, akik „tisztában voltak azzal”, hogy „a Napisten maga is tulajdonképpen csak az Igazi Nap költői megszemélyesítése.” Magyar Adorján is így ábrázolja. Középütt, hullámvonalakból rajzolt felhők között az „Áldott Nap”, a „Gyönyörű” gömbölyded arca. Fején kerek aranysapka. „Aranysugárhaj” övezi. Ő az Élet forrása. Az Egyetlen, az Ős-Isten fia. Az egyből eredő tökéletes, a tízes. Minden Magyarok (Emberek) édesapja. Természetes tehát, hogy az Élet és Lélek jelképei veszik körül. Lélekjelkép pl. a méh és a pillangó. Az eredeti, tiszta lélek-élet jelképe az ötszirmú virág. Az Élet atyjának párja pedig az eredeti, szűz-tiszta Földanya. Őt Tündér Ilonának, Magyar Ilonának is nevezi a hagyomány. Ilona nevében nem nehéz felismerni a Lélek-anya szókapcsolatot. Őt selyemarany hajjal, gyöngyvirág szoknyában ábrázolja Magyar Adorján. A fehér gyöngyök piros bogyókat érlelnek, melyek a zöld szárakkal – levelekkel adták az aranyszín mellett a magyarság szakrális színhármasát, a piros–fehér–zöldet. Az erő, az energia, a Nap (n-ap) – az Apa; az anyag (anya-g) – az Anya. Nászukból  született az Ember (a Magyar). Ez a nász a tavaszi napéjegyenlőség idején „zajlott”. Így az eredetek emberének a téli napfordulókor kellett születnie. Jelképesen: ekkor hozza őt a Csodaszarvas.

A csodaszarvas az Ég jelképe. Magyar Adorján ábrázolásában testét ötágú csillagok díszítik. A legszebb, körbe foglalt pentagram, a megújult élet világító jelképe, a „Hajnalcsillag” a homlokán fénylik. Mellkasán a Hold ezüstje, Tündér Ilona ezüsttükre látható. A lélek-tükör arany párja a csillagfényes szarvak között világló arany Napkorong. Így áll előttünk a szarvas jelensége, egyesítve magában magyar mitológiánk minden fontos elemét.

Az analógia minden szinten tökéletes. A szarvas-lét az anyag szintjén is kifejezi az új élet születését. Hisz a szarvasok párzási ideje a tavaszi napéjegyenlőség. Kilenc hónap múlva, azaz a téli napforduló táján, az ősi „Nap-születése” ünnepekor jönnek tehát világra a kicsiny szarvasok. Az emberiség mindig is ekkor ünnepelte a születés misztériumát. Mindez Nap-kozmoszunk életritmusának leképeződése is, azaz a Csodaszarvas a földi tereket-rétegeket körülölelő „Nagy-ég” jelképe is, mely az új fény, az új erő megszületésének lehetőségét hordja magában. (Szinte minden kultúra ünnepelte a téli napfordulót. Pl. a latinok Dies natalis Dei invecti Soli ünnepe – A győzhetetlen Napisten születése napja; vagy őseink Karácsonya, a Kerecseny Sólyom „röptetésének” napja…) De a Csodaszarvas fényei éghetnek (mint bizonnyal valaha égtek) az Ember mikro-egén is. A Hajnalcsillag a misztériumok újjászületett fiának jele. Megtisztult lelkének ezüst-tükre pedig képes fogadni és tükrözni a szellemi Nap arany fényét. A szellemi erő legmagasztosabb jelképe az Arany-tükör (Értékes régészeti leleteink e tárgykörben szkíta őseink nagy számban előkerült ezüst és arany tükrei!). Jelképezi a tükröződés a belénk ültetett, tükrözött tudást, a lélek ismerésének lehetőségét, a lelkiismeretet. Mindezt az ősök, így Magyar Adorján is madárral, Aranymadárral is jelképezték. Az Aranymadár éneke az Emberben hatásossá váló „Hang”.

A jelképrendszer elemeinek fölsorolását itt talán meg is szakíthatjuk. Ennyiből is jól érzékelhető ugyanis, hogy Magyar Adorján képzőművészeti alkotásai egy hajdanvolt világ Emberének állapotát tükrözik.(Pl. tudati viszonyulását a kozmikus összhangzathoz.) Ez a hajdanvolt világ Magyar Adorján szerint legalább 20-30 ezer évvel ezelőttre tehető. Ezért is óriási dolog s a gondviselés végtelen kegyelmének eredménye, hogy valami is megőrződhetett mindebből. Magyar Adorján életművének jó része arra tett kísérlet, hogy a ránk maradt töredékekből, mesemotívumokból, díszítőmotívumaink jelelemeiből rekonstruáljon egy elfelejtett tudást és életmódot. Ez az életmód mindenben fölötte állt a mainak. A „boldog kor” embere pl. soha nem ölt. Állatot sem…

Ám történnie kellett mégis egy hatalmas, mindenkit érintő megrázkódtatásnak, mely megszüntette ezt a harmonikus időszakot. Az ember elszakadt az eredet erejétől. Az Aranymadár című mesében Magyar Adorján ezt úgy dolgozta föl, hogy az Aranymadarat álnok kereskedők lopják el. Természetesen a Nap-erő  nem sajátítható ki! A tolvajokat elhagyja, de vissza sem tér többé az emberek közé, hanem a Kék tenger másik partjára költözik. Egy csallóközi rege pedig a Földanya, Tündér Ilona nagy szomorúságáról mesél. Fiai gonoszságát nem bírván nézni elköltözött az égi Duna szigeteire. Mind Édesapánktól, szellemi vezetőnktől, mind Édesanyánktól, az eredeti életlehetőségektől elszakadtunk tehát. Az eredeti életnek és tudásnak csak emlékei maradtak ránk, keresésre ösztönözvén minket.

Magyar Adorján úgy tudta, hogy sok el-kivándorlót adott a földnek a Magyar medence. Ők idővel, különböző jegyeket viselve vissza-visszatértek. Ilyenek legközelebbi rokonaink, ikertestvéreink, a fehér és fekete hunok, kunok. Testvérségünk tudatát őrzi a Csodaszarvas rege, melynek egy-egy mozzanatát Magyar Adorján több képén is földolgozta. Ez a híres „Tündérek tánca” témavariáció. Az iker-erők egyike, Magor (Magyar) Nap-atya alkotó energiáit jelképezi, másikuk, Hunor a lebontót, a rombolót. Míg Magor jelképe a gömb, a mag, addig Hunoré az ék, a nyíl. A hunok vonalritmusa is „ék-es”, mely gyakorta egészül ki a havasokat idéző gyönyörű-kék színharmóniával. Számrendszerük hagyománya él tovább pl. felező hatos, harmadoló tizenkettes verssorainkban. Ugyancsak hatos számrendszerben számoltak a szemerék, egy békés gabonatermesztő őstörzsünk tagjai. Ők talán a magyar-szumer rokonság igazolói is lehetnének. Egyik legrégibb ősnépünk az avar (var, bar, barkó, vár-kun). Rokonaik az egyiptomi Hixosz-ok vagy a Pártus birodalom uralkodó családja. Az avarok Napistene tűzisten is. A Kárpátok medencéjében szép számmal kerültek elő mívesen vagy egyszerűen kidolgozott egyenlő szárú keresztjeik. Jelképe ez a tűz-szikrának, körbe foglalva a Napnak. Apró keresztecskék is diszíthetik: élet-szikrák, lélek-szikrák. Magyar Adorján gyakorta rajzolta az avar Nap-jelet és a fenyő ( fénylő) – fa ágait diszítésül. Az avarok aranysárga, vörös színeivel szemben a jász őstörzs színvilágát az ezüstös-kékes és a fekete adja. (A jász-ruha ma is a gyász ruhája.) Ábrázoló művészetük egyik szép motívuma a csavart szárú liliom. Magyar Adorján egy élettani tényre, a DNS lánc felépítésére hivatkozva ír e jelképről. A szár az élet anyagi vetületét jelenti, míg a liliom az elhervadó-feltámadó, megtestesülő lelket. Palóc  őstörzsünk ezt méhecskével vagy pillangóval jelképezte. Szólhatnánk még a különösen formagazdag és színes besenyő, székely ornamentikáról, valamint a pannonok, kazárok, kabarok, szarmaták, szolimok, kőrös és török őstörzseink szakrális jelképeiről.

Magyar Adorján rajzait kiállításra készítvén elő, elsősorban e törzsek szín- és vonalharmóniáinak megfelelően rajzoltuk a paszpartuk szegélyrajzolatait, felidézve ezzel valami keveset az általa tudottakból. Hatalmas ívű gondolatsoraiban azt az utat követte végig, ahogyan a valamikori harmónia megszünt. Az összhang megzavarodása közepette újabb és újabb magyari törzsek próbálkoztak őrizni vagy újraéleszteni valamit az ősi életformából. Ennek lett eszközévé a díszítőművészet is.

A XX. században újra sürgető  az igény, hogy szembesüljünk a kuszát, a torzat, a rendetlent éltető ábrázoló művészetek romboló hatásával. Úgy hisszük, Magyar Adorján gondolatai ma nagyon aktuálisak: „A művészetben a természetet nem szabad szolgailag utánoznunk. A stilizálás és eszményítés a művészet magasabb foka. Részemről nem tudok rokonszenvezni az olyan irányzattal, amely a rútat is kultiválja. …Csak olyat kell alkotni igyekeznünk, amely a lélekben megnyugtató és gyönyörködtető érzést kelt…A stilizálásban nagy segítségünkre lehet a vonal és formák harmóniája azon törvényei, amelyeket ősműveltségünk titkai fedeztettek fel velem.” 1916-ban írta e sorokat A művészetről című tanulmányában.

Alkotói pályája egészét áthatották ezen elvek, melyeket 1933-ban továbbgondolt a következőképpen: „ …a szabad fantázia művészete nem helyes eszme! Ez rendesen vagy túlságos egyénieskedés és így önzéssel azonos, vagy pedig csak képzeljük, hogy fantáziánk hoz létre valamit, holott a létrehozottak a minden oldalról reánk ható dolgok szüleményei. Ez esetben akaratnélküli játékszerei vagyunk a minden oldalról reánk ható körülményeknek.” Ritkán olvasni ennyire józan sorokat művészetről művészembertől. (Bizonyára sok hasznát látnánk, ha a ma „alkotni” vágyók hatalmas serege is elgondolkodna mindezen!)

Józansága, mértékletessége ellenére Magyar Adorjánt szokás délibábos álmodozónak, fantasztának tartani azért, mert egy magasztos színvonalú, a mostanitól teljesen eltérő emberiség-régmúltról tud. Ezt a régmúltat a magyar nyelv, a magyar mesekincs és díszítőművészet elemeinek értelmezésével bizonyítja. Így alkotta újra gondolatban ősvallásunkat is a Napatya-, Földanya-, Csodaszarvas-, Aranytükör-, Aranymadár-hagyományból. Olyan vallásbölcseleti mélységeket érint műveiben, melyek igen közel vitték őt ahhoz , hogy a „Mindenség egy nagy öszhang”-elvet a hitélet területén is fölismerje. A régmúlt emberét minden fanatizmustól mentesnek mutatta be műveiben, kiknek életét a szépség hatotta át. Ebbe a világba emelnek fel legszebb rajzai –  fetményei. Ilyen értelemben valóban  az álmok világában élt Magyar Adorján. Hisz mindez a szépség mai emberiségünkre nem jellemző, de már néhány ezer évvel ezelőtt sem volt az. Magyar Adorján mégis hitte-tudta, hogy annak a másik életnek léteznie kell. Ez a megrendítően szép az ő alkotásaiban. S ez a megrendítően szép a magyar néphagyomány legtisztább elemeiben.

Érdekes és egyben talán igen jellemző is, hogy a XX. század szintén nagy művész–gondolkodója, Hamvas  Béla is fölfigyelt arra a különös álomszerűségre, mely a magyar nép lelkületét legbelül jellemzi. Olyan álom ez, melynek oka az elfordulás a véres világtól. Nem passzivitás, hanem egy nagy álom (emlék) őrzése. Idézem Hamvas Béla „Méhesben” született gondolatait: „ez itt Berzsenyi és Kisfaludy Sándor népe és földje. Elpusztíthatod, de az aranykorból sohasem fogod tudni felébreszteni. Ez a méhes földje… Mit mondtál a világról amelyből éppen megérkeztél? Vér, vacogás, félelem … Ez a történet káprázata. E nép azonban mindig tiltakozni fog az ellen, hogy a káprázatba csalják. Alvással védekezik, s így tartja fenn az örök béke valóságát… A méhes … a várakozás helye … A várakozás nem a vétkes elzárkózás árán szerzett béke … A várakozás jelképe a nyíló rózsa. Miért bontja ki szirmait? Vár. Ez a lélek Mária-állapota. Még imádkozni is elfelejt. Csak hevében lángvörös lesz, s önkívületében illatozik.” Hamvas Béla idézetére visszautalva reméljük, hogy nagy Álmaink ma is megvédenek a történet káprázatával szemben. Magyar Adorján képei is ebben legyenek segítőink. (Írtam 2000 tavaszán; bemásoltam 2009. Magvető hava 11-én. Ha idéz a szövegből, legyen szíves feltüntetni a forrást!)

Read Full Post »